„A Vatikán igazi hatalma” - P. Szabó Ferenc SJ könyvismertetése

Jean-Michel Meurice, a kötet francia szerzője mozaikszerűen mutatja be a XX. század vatikáni diplomáciájának főbb mozzanatait XI. Piustól II. János Pálig. Néhány szakember véleményét ismerteti, miközben ő maga összekötő szövegeiben vázolja a történéseket, a diplomáciai események hátterét. Különösen is érdekes XI. Pius és XII. Pius viszonya Mussolinihoz és Hitlerhez, akikkel kezdetben keresték a megegyezést (konkordátumot) az egyház lehetséges szabadságának biztosítására.

A kötet kétharmad részét e kísérletek elemzése alkotja: kiemelkedik az 1929-es Lateráni Egyezmény, majd 1937-ben a nácizmust és az ateista kommunizmust elítélő két enciklika. A korszak diplomáciai tárgyalásaiban kulcsszerepe volt Eugenio Pacellinek, XI. Pius mellett, majd pedig mint XII. Piusnak.

Eugenio Pacelli nuncius szerepéről legértékesebbnek tartom Hubert Wolf német történész levéltári kutatásait. Itt jelzem, hogy Wolftól magyarul is megjelent 2010-ben „A pápa és az ördög” furcsa címmel egy kötet, a Vatikán és a Harmadik birodalom kapcsolatairól: alaposan tanulmányozta a 2006 óta már hozzáférhető Vatikáni Titkos Levéltár dokumentumait. Meurice-nek nyilatkozva összefoglalja azt, amit könyvében aprólékosan elemzett Eugenio Pacelli müncheni nuncius tevékenységéről, Rómába küldött jelentéseiről, a bonyolult birodalmi konkordátum megszületéséről. Wolf szerint világos az, hogy Pacelli és XI. Pius korán felismerték az olasz fasizmus pogányságát és a nemzetiszocializmus keresztény- és emberellenes ideológiáját és gyakorlatát, miként az ateista kommunizmus embertelenségét is. A nácizmust elítélő Mit brennender Sorge és az ateista kommunizmust elítélő Divini Redemptoris kezdetű enciklikák csaknem egy időben jelentek meg 1937-ben.

Pacelli németországi nunciusról, majd XII. Pius pápa személyiségéről és tevékenységéről néhány konkrét, személyes adatot is közöl a kötet a német jezsuita történésztől, Peter Gumpeltől, aki XII. Pius boldoggá avatásának relátora. Gumpel elmondja, hogy már gyermekkora óta személyesen is ismerte Pacellit; hivatalból pedig több mint százezer dokumentumot tanulmányozott át Pacelli pápára vonatkozóan. Gumpel több alkalommal kiigazította a XII. Pius elleni rágalmakat és alaptalan vádakat, amelyeket az utóbbi évtizedekben – a Moszkvából manipulált Hochhuth-darab, A Helytartó megjelenése óta ismételtek: Pacelli pápa állítólag „hallgatott a náci zsidóüldözés alatt”.

A most elemzett könyv utolsó fejezetei a II. Vatikáni zsinattal kezdődő fordulattal, a kommunista országokkal is dialógust kereső egyház diplomáciájával, nevezetesen az Agostino Casaroli által irányított Ostpolitik-kal is foglalkozik. Szerintem ezek a fejezetek elnagyoltak, felületesek. Például Poupard és Silvestrini bíborosok az Ostpolitikról szólva megemlítik Mindszenty bíboros elítélését, budapesti félrabságát és hazája kényszerű elhagyását. Idézem Silvestrinit, Casaroli politikájának támogatóját (142-143): Előbb megjegyzi, hogy Csehszlovákiában a tárgyalások kevés eredményhez vezettek négy püspök kinevezésén kívül (ezt egyébként Casaroli bíboros is hangsúlyozza emlékirataiban).”

A Kádár János által kormányzott Magyarország készségesebbnek mutatkozott, és új püspököket lehetett kinevezni a megüresedett székekbe. Meg kellett oldani a Mindszenty-kérdést. A bíboros ellene volt a kommunista rendszerrel való minden kompromisszumnak, és még a budapesti amerikai követségen tartózkodott. Az amerikaiak nagyon szerettek volna megszabadulni a gondot okozó vendégtől. A magyar kormányon belül is féltek, hogy a bíboros gyenge egészsége miatt végül is vértanúként hal meg. A megoldást csak 1971-ben találták meg: VI. Pál Mindszenty bíborost ’a történelem áldozatának’ nyilvánította – és nem ’a kommunizmus áldozatának’! -, és feloldotta azok kiközösítését, akiket 1949-ben elítéltek; cserébe Magyarország hagyta elmenni szeptember 28-án Mindszentyt, akit már Rómában vártak. De a bíboros ellentétbe került a Szentszékkel, mivel cenzúra nélkül akarta közzétenni emlékiratait annak az embernek, aki szembeszállt a fasizmussal és a kommunizmussal. (…) Végül VI. Pál 1973-ban megfosztotta címeitől /értsd: megüresedettnek nyilvánította az esztergomi széket/, és az érseki szék üresen maradt 1975-ben bekövetkezett haláláig.”

Így Achille Silvestrini kúriai bíboros. Nem kell hangsúlyoznunk: ha valaki csak e torzító vázlatból ismerné az ún. keleti politikát és benne a bonyolult Mindszenty-ügyet, Casaroli „keresztjét”, sajnálatosan félreismerné azt.

A kötetben az Ostpolitikról röviden nyilatkozik Philippe Chenaux francia történész, az újkori történelem professzora is, aki több könyvben foglalkozott a vatikáni diplomáciával, nevezetesen a katolikus egyház és a kommunista országok kapcsolataival. Kár, hogy ő nem szólt bővebben, mert sokkal szakszerűbben ismeri a kérdést, mint az említett kúriai bíborosok. Chenaux „A katolikus Egyház és a kommunizmus Európában” c., 2009-ben megjelent francia könyvében rávilágít a kommunizmus valóságos arcára, arra, amit egyik mestere, Jacques Maritain már a két háború között megjelent Teljes humanizmus c. könyvében megmutatott: a náci és a szovjet totalitarizmus egyaránt Isten- és emberellenes mivoltára.

Chenaux ismeri Giovanni Barberini jelentős új monográfiáit, amelyek feldolgozták Agostino Casaroli hagyatékát keleti politikájáról. Chenaux árnyaltan ír Mindszenty bíboros álláspontjáról is. Kár, hogy elemzései nem szerepelnek legalább vázlatosan Jean-Michel Meurice most bemutatott, helyenként felületes összeállításában. Chenaux említett korábbi könyvében alaposabb elemzés után leszögezte, hogy az Ostpolitik által megcélzott modus vivendi keresése végül is modus non moriendi lett, - „jobb időkre várva”. Mindszenty bíboros ellene volt a kompromisszumos egyházpolitikának, amely szerinte csak az egyházüldöző hatalom malmára hajtotta a vizet. A vértanú bíborosnak és vele sokaknak úgy tűnt, hogy a „diplomácia egyházának ’keleti politikája’ megfeledkezett a „vértanúk egyházáról.”

*Jean-Michel Meurice: Il vero potere del Vaticano. Ed. San Paolo, Milano, 2011. Olasz fordítás a francia eredetiből: Le vrai pouvoir du Vatican. Albin Michel, Paris 2010.

A francia alcíme: „Véleménykutatás egy rendkívüli diplomáciáról.” (Ti. a vatikáni diplomáciáról.) Az olasz alcíme: „A XX. század izgalmas titkos története.”