P. Kozma Imre, a Betegápoló Irgalmasrend priorának Karácsonyi üzenete
A karácsonyi titok azoknak valóság, akik a világ éhező, fázó, otthontalan gyermekeiben
felismerik a fénytelen barlangistálló jászlába fektetett Gyermeket. E felismerésben
megérkezik a boldogság a földre, s nyomában a béke.
E felismerésben fogant
Assisi Szent Ferenc lelkében az elhatározás: „Amit kívánsz, kedvedért mindent megteszek!”
Egy, a társainak elviselhetetlen, de tőlük a gondozásra átvett „elvetemült poklosnak”
mondta ezt, akinél ő is kudarcot vallott. Ferenc, Isten megtapasztalt jóságának örömében
volt erre képes. Abban az örömben, hogy most valamicskét visszaadhat abból az elfogadó,
megbocsátó, gyógyító, irgalmas szeretetből, amit ő az Úrtól kapott. Mindegyikünk
vágyott-áldott jutalma lehet az, amit e testben-lélekben meggyógyult ember − útban
az égi haza felé − Szent Ferencnek üzen: „Maradj meg Isten áldásában!”
E felismerésben
választ királyi születésével végletesen ellentétes életmódot − kortársait lenyűgözve
− Árpádházi-Thüringiai Szent Erzsébet. A szegény Krisztus menyasszonyaként minden
elesettel együtt érez, minden szenvedővel együtt szenved, minden szegényben Krisztust
látja. S mert a szükség csak közelről látszik, személyesen kereste fel a szegényeket.
Férjének és családjának él, mégis van ideje mindenki számára, akit közelébe hoz az
élet. Olyan örökséget hagyott ránk, amelynek felhasználásával, a jólét és nyomorúság
között meredő falak legyőzhetők, s összekapcsolhatjuk az eget a földdel.
E
felismerésben értelmezhető a Betegápoló Irgalmasrend alapítójának, Istenes Szent Jánosnak
rácsodálkozó kérdése: „Te vagy, Uram?”
Egy kedves legenda szerint mielőtt
egy beteg szegényt asztalhoz ültetett volna, ágyba fektetett volna, lábát megmosta.
Mikor fölébe hajolt, látta, hogy a láb szögekkel átvert. Áhítattal emelte föl fejét:
„Te vagy, Uram?” A koldus mosolyogva bólintott és eltűnt. A látomás megszűnt, de
Istenes Szent János elhatározása megerősödött a betegek szolgálatára. Azóta az ő művében,
intézményeiben, családjában az irgalom győzedelmeskedik az ítélet felett.
Oly
korban élünk, amikor sokan elveszítik hitüket. Az ember nem úgy veszíti el a hitét,
mint egy pénztárcát, vagy lakáskulcsot, hanem úgy, hogy nem engedi, hogy a hit alakítsa
életét. Helyette mentegeti magát, enged a kényelemnek, az önzésnek, az emberek hízelgésének,
az előítéleteknek, amik mérgezik a családok, a közösségek, a társadalom életét. Akik
a legkisebbeket felkarolják, azok egy jobb világ hírnökei.Akik a legkisebbeket felkarolják,
azok egy jobb világ hírnökei.
A múlt század elején történt. Magányos férfi
utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét.
Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon.
Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy
kis betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította: „Ezt szeretnéd megvenni?” A fiú
bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról. „Nem is lehet drága” − folytatta
a férfi. A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne. „Ezt az
előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.” A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé
tartotta. „Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.”
A gyerek csodálkozva nézett a férfira. „Gyere, menjünk be az üzletbe” − és
megfogta a hideg kis kezét. Bent már senki sem volt, csak az idős kereskedő. Udvarias
mosollyal szólt: „Éppen zárni készülök.” A férfi hunyorított a szemével: „Akkor a
legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették
el. Azt veheti rajta, amit csak akar.” Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és
az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta: „Micsoda
szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél.”
A gyerek
először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből
biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó betlehemre: „Ezt szeretném.”
A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta
el a boltot.
Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart.
„Szó sincs róla, uram” − szólt a kereskedő. „Ma este nekem is karácsonyom van. Az
a Jézus, akit ma ünnepelünk, figyelmeztetett bennünket: Amit egynek tesztek a legkisebbek
közül, azt nekem teszitek.” A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított.
Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.