„Az ember csak Isten felé fordulva valósíthatja meg önmagát” – interjú Fabrice Hadjadj
francia katolikus filozófussal
A Világiak Pápai Tanácsa
november 24-e és 26-a között tartotta Rómában XXV. plenáris ülését, amelyen a következő
témát vitatták meg: „Isten kérdése ma”. Szombaton délelőtt Fabrice Hadjadj francia
professzor tartott előadást „Hogyan beszéljünk Istenről ma?” címmel. Ebben többek
között megállapította, hogy vége van az ideológiák utópiájának, a haladásba vetett
hit darabjaira esett szét. Az emberiségnek vissza kell fordulnia a forráshoz, Teremtőjéhez.
Isten ugyanis nem vesz el semmit az ember életéből, hanem éppen ellenkezőleg kiteljesíti
azt.
Fabrice Hadjadj francia filozófus, író és költő saját magát így mutatja
be: „arab nevű zsidó vagyok, katolikus vallású”.
Zsidó vallású családban született,
szülei, mint militáns ateisták, maoisták vettek részt a ’68-as párizsi eseményekben.
Fabrice Hadjadj megtérését egy mély belső élménynek köszönheti, amit a következő szavakkal
idézett fel műsorunk számára:
„Amikor Isten magához akar vezetni bennünket,
akkor felhasználja az egész teremtett világot. Ő mindennek a Teremtője, tehát minden
azért van, hogy bennünket magához vezessen. Nálam ez több lépésben történt. Az értelmiség
köreihez tartoztam, politikai tanulmányokat folytattam Párizsban. Megtérésemre akkor
került sor, amikor filozófiát tanultam a Sorbonne-on. Sokat elmélkedtem, reflektáltam,
de gondolataim nem találkoztak konkrét tapasztalattal. Egy nap Párizsban betévedtem
egy templomba, és kinevettem azokat a fogadalmi táblákat, amelyeket a Szűzanya kegyszobra
körül láttam. Ezeken olyan feliratokat olvastam, hogy „köszönöm, hogy sikerült a vizsgám”,
vagy egyéb világi eredményekről szóltak a hálás szavak. Számomra mindez babonát jelentett.
Néhány
nappal később édesanyám aggódva közölte, hogy apám súlyos beteg, szívinfarktus veszélye
állt fenn. A hír hallatára teljesen tanácstalanná váltam, és az első dolog, ami eszembe
jutott, az az volt, hogy elmenjek ismét abba a templomba, az elé a szobor elé, amelyet
néhány nappal azelőtt kinevettem. Ugyanúgy viselkedtem, mint azok az emberek, akiket
előzőleg megvetettem. A szobor előtt Máriához fohászkodtam apámért. Abban a pillanatban
belső bizonyosság töltött el, hogy jó helyre érkeztem, hogy megtaláltam az embert
megillető helyet. Megéreztem, hogy az ember soha nem teljesedhet ki, nem valósíthatja
meg önmagát másként, csak ebben a függőleges dimenzióban, ha Isten felé fordul, és
ha megszólítja azt, aki a csöndben lakozik”.
Arra a kérdésre, hogy értelmi
vagy érzelmi megtérésről volt-e szó, Hadjadj filozófus így válaszolt: „Egyszerre mind
a kettő. Ezt követően felfedeztem néhány fontos katolikus írót, mint például Léon
Bloy, és egy keresztény tanárom hozzásegített, hogy megszabaduljak Nietzsche hatásától.
Ez a tanár megértette velem, hogy a kereszténység egyben a test megdicsőülése is.
Nem egyfajta spiritualizmus, hanem a Megtestesülés vallása. Megértettem, hogy a kereszténység
az egész ember, a teljes ember életére vonatkozik. Ha az Ige Testté lett, akkor ettől
a pillanattól kezdve a test az isteni élet részesévé vált. A keresztény misztérium
egyszerre vonatkozik a lélekre és a testre, és ez csodálatos.
VR: -A megtérés
egy folyamat, vagy egy pillanat, amely Isten kegyelmi ajándéka?
Hadjadj professzor:
- „Amikor a megtérésemről beszélek, nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy most
már a végcélhoz érkeztem, előtte rossz és tudatlan voltam, most jó és bölcs lettem.
Ajándékról van szó, mint Szent Pál esetében, amikor lehull szeméről a hályog. Amikor
azonban az ember visszatekint, akkor megérti, hogy minden a megtérés irányába mutatott
és azt szolgálta. Ma azt kérdezem magamtól, hogy azelőtt hogy hogy nem voltam keresztény,
hogyan mehettem el e mellett a nyilvánvaló igazság mellett? A megtérési folyamatnak
nincs vége, vagyis megkaptuk az ajándékot, de rajtunk áll, hogy azt gyümölcsöztessük”.