Sírás és fogcsikorgatás? - P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 33. vasárnapra

Jézus nem egyszer beszélt a végső számadásról, ítéletről, a szétválasztásról, kirostálásról, üdvözülésről és kárhozatról. A vasárnapi perikópában a talentumokkal rosszul gazdálkodó haszontalan szolgát kivetik a külső sötétségre, ahol „sírás és fogcsikorgatás lesz.”

Másutt (Mt 13, 41-42) a konkolyról szóló példabeszédben tűzről is beszél Jézus: a világ végén az Emberfia elküldi angyalait. Azok összeszednek országában minden gonosztettet és gonosztevőt, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” A végítélet leírásakor pedig (Mt 25, 41) a Bíró kimondja az átkot: „Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre!” Jézus az ítéletről szólva átveszi az ószövetségi kemény képeket, de nagyobb fontosságot tulajdonít az Istentől és a Tőle való elszakadásnak, mint a pokol leírásának. Ő, az irgalmas Üdvözítő megszabadított bennünket a bűntől és annak büntetésétől. De azért a fenyegető valóságot komolyan kell vennünk: a kárhozat mindannyiunk számára lehetőség.

A mai ember nem szeret a végső ítéletre, az esetleges kárhozatra gondolni. Dante poklát költői fantázia szüleményének tartja, és igaza is van. Milyen torz istenképet sugall egyes jámbor hívők elképzelése a pokol tüzéről, a kárhozottak kínjairól! De akkor hogyan kell értenünk Jézus szavait az ítéletről, a külső sötétségről, a tűzről, sírásról és fogcsikorgatásról?

Jézus bűnbánatot és megtérést hirdet. Azért jött, hogy a bűnösöket megmentse, a betegeket gyógyítsa: az Atya irgalmas szeretetét hirdeti, annak megtestesülése. Hitre szólít, hív, vonz, de senkit sem kényszerít. Tiszteletben tartja az emberek szabadságát. De ha egyesek megátalkodnak a hitetlenségben, ha a gőg elvakítja őket, és nem fogadják be a világ Világosságát, akkor magukat ítélik el.

Isten irgalmas szeretete minden bűnbánó embernek nyitva áll. A szerető Atya nem akarja a bűnös halálát, ha nem azt, hogy megtérjen és éljen. Isten szándéka irgalmas szándék, ha a bűnösök, a „harag edényei” megtérnek, az „irgalom edényeivé” válhatnak az Úr eredeti terve szerint, Szent Pál kifejezése szerint (Róm 9, 23). Isten mindenkit engedetlenségbe fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön (Róm 11, 32). Az idők végén, az ítéletkor megnyilvánul Isten igazságossága is a megátalkodott hitetlenek iránt. Az isteni „harag” tüze a megátalkodott bűnösre hull. Aki visszautasítja az isteni tűzben való megtisztulást, elég benne. Isten senkit sem vet kárhozatra.

Mi, katolikusok nem hiszünk a kettős predesztinációban, tehát abban, hogy Isten egyeseket eleve üdvösségre, másokat kárhozatra rendelt. A szerető Isten öröktől fogva mindenkit arra rendelt Krisztusban, hogy fogadott gyermeke legyen, részesedjék az isteni életben. Ha a megátalkodottak végsőkig kitartanak a lázadásban, tagadásban, Isten továbbra is szereti, nem semmisíti meg őket, tiszteletben tartja szabad döntésüket. (Ha ugyan szabadon döntenek, hiszen aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek.) Ezt mondja: „ Ember, legyen meg a te akaratod.” És a megátalkodott, elszakadva az élő Istentől és a szeretetközösségtől, önmaga ürességébe zuhan, és ez a kárhozat. A véglegesen visszautasított szeretet teremti poklot. Ebben igaza van Danténak.

(Mt 25, 14-30)