Száz éve született Puszta Sándor papköltő - P. Szabó Ferenc SJ személyes emlékezése

Most ősszel emlékezünk Katona Puszta Sándor papköltő születésének 100. évfordulójára (1911–1983). Költői indulásának nagy lendületet adott Móricz Zsigmond, aki többek között ezt írta a somogyi származású, fiatal leányfalusi plébánosról (Kelet Népe, 1942) „…Ez a hang egészen az övé, tiszta és megdöbbentő. Ha elődöt keresek, Vörösmarty és Arany. A Dunántúl zengése és az Alföld áhítata. Örülök neki: Valaki jött.”
Móricz méltatását büszkén emlegette Sándor barátom. A hetvenes évek derekán személyesen is megismerkedtünk, amikor felkerestem Leányfalun a plébánián. Kapcsolatban maradtunk. Sorra megküldte dedikálva a Magvető állami kiadónál megjelenő versesköteteit (Bronzveret, Hegyremenet, Személyreszólón) Költészete tisztult, egyszerűsödött. Kezdetben zavart barokkos pátosza, amit egyébként más papköltőknek is, pl. Mécs Lászlónak, szemére vetett Illyés és Babits. De most nem akarom feleleveníteni itt a „katolikus költészetről” kialakult hajdani vitát.
Amikor megküldte az Ecclesiánál 1976-ban megjelent A fények rézsűt esnek c. válogatását, hosszú levelet kaptam tőle: arra kért, hogy a Vatikáni Rádióban szenteljek költészetének két-három adást. Meg írjak róla valamelyik külföldi folyóiratban. „…Október 28-án leszek 65 éves. Itthon is most kezdenek ’zarándokolni’ felém, jóvátenni valamit. Igaz, hogy 25 évig önként hallgattam s ez kimaradt életemből, vagy a szereplésből. (…) Ne feledd, reverendában vagyok, így ötször jobbakat kell írnom, hogy egy állami kiadó igazgatója vállalja az esetleges támadást…”Kicsit dicsekedve említette Tüskés Tibor szép méltatását költői útjáról; a cikkíró szerint neki, Puszta Sándornak sikerült „kitörnie a katolikus gettóból”.
Az Ecclesiánál megjelent válogatás elején Puszta Sándor így vallott világnézetéről: „Lábam alatt a föld van, fejem fölött az ég, mindkettővel szemben tudom kötelességemet! Ez egyúttal a kitárt szív, a kitárt kéz mozdulata: az ember felé, hogy boldogabb, – a világ felé, hogy szebb – a föld felé, hogy otthonibb legyen!” Ugyanitt még azt írta, hogy minden költészet valamiképp ima. És azt is hangoztatta, hogy a költő, a művész mindig valami szakrálist fejez ki; őszintén feltárja belső világát, küzd a kifejezésért, miként Ady: „Ezért minden önkínzás, ének – szeretném magam megmutatni.” Puszta Sándor prózájában is, verseiben is mindig maradt valami patetikus, teátrális, még akkor is, amikor – talán Pilinszky-hatás volt ez? – pár soros maximaszerű verseket írt: Ilyen például a Poverello című háromsorosa:
két száraz ág
nem tellett többre
soha tündöklőbb dallamot!
Több képe valóságos telitalálat: a gondolati-érzelmi szemléletes elemek szuggesztív egysége és a látomás-életérzés remek kifejezése. De máskor meg – talán a keresett modernségnek engedve – túlírja a verset, és képzavarok keletkeznek. Ez utóbbira példa lehetne az Eddig kerülgetett című versének első része. Ezt nem idézem, hanem csak a „Nagy Ősz”-ről szóló ének szép második részét:
(…)
tudom lesz még pacsirtaének
egy két dal lesz még tudom
de árnyékom s napjaim átrepülik a madarak
már dugdossa a délután a fényt
állnak a szobrok kicserélt fejekkel
megkövült csenddel
vértekben aluvó levelekkel
mindenen mérhető lába hossza
a földet hóval-bélelt fehér szél tapossa
ez az elmúlás anyanyelve s az emlékezésé …
Befejezésül idézem az Emberfia-ciklusból e szép fohászt:
Vissza kell adnom
mindent neked
Uram
ím vissza is adok
nincs már semmim
és senkim sincs
kagylóhéj-üres vagyok
Te zúgsz bennem
örök Óceán