„Szeress, és tégy, amit akarsz!”- P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 30. vasárnapra

Szent Ágoston ismert erkölcsi intelmével kezdjük az elmélkedést a főparancsról szóló evangéliumi szakaszról. Ágoston szavai esetleg meghökkentenek egyeseket, de helyen kell értenünk. Nem szabadosságra buzdít, hiszen az igazi szeretetnek megvannak a követelményei (vö. 1Kor 13). Valójába nem akar mást mondani, mint Jézus vagy Szent Pál. A vasárnapi perikópában Jézus válasza a törvénytudónak világos: Igen, a főparancs az Isten és a felebarát kettős-egy szeretete. Ez tanította a mózesi törvény (MTörv 6, 5 ; Lev 19, 18 ), és a Mester megerősíti a főparancsot. Szent Pál szintén azt tanítja, hogy a szeretet minden parancsot magában foglal, ez a tökéletesség köteléke (Gal 5, 14; Róm 13 8k; Kol 3, 14). Ez tehát az egyetlen parancs (Jn 15, 12). A példa Jézus halálig menő szeretete, és alapja az a jánosi kinyilatkoztatás, hogy Isten: Szeretet, és hogy az Isten- és emberszeretet elválaszthatatlan egymástól (1Jn 4, 7-21, 5, 2).

Itt emlékeztetni szeretnék XVI. Benedek pápa első, csodálatos körlevelére: Deus Caritas est, Az Isten Szeretet. (Az igehirdetőknek figyelmébe: ha sokszor anyagot keresnek a vasárnapi perikópa magyarázatához, a Szentíráson kívül forgassák az egyházatyákat, vagy éppen használják fel Szentatyánk körleveleit.) Ratzinger pápa körlevelében (16. pont) az Isten- és felebaráti szeretetről elmélkedve felteszi a kérdést: „Szerethetjük-e egyáltalán Istent, akit nem látunk? És: Lehet-e parancsolni a szeretetet? E kérdésekben két ellenvetés hangzik föl a szeretet kettős parancsa ellen: Istent senki sem látta – hogyan szerethetnénk Őt? és, hogy a Szeretetet nem lehet parancsolni, hiszen az egy érzés, mely vagy van, vagy nincs, de akarattal nem lehet előteremteni.” A pápa válaszában idézi és értelmezi Szent János első levele verseit a kettős-egy szeretetről. Majd az első nehézségre azt válaszolja, hogy láthatatlan Isten láthatóvá tette magát Jézusban, és jelen van az egyház történetében, a hívők közösségében, az embertestvérekben, a szentségekben, főleg az Eucharisztiában Vele találkozhatunk. Isten, aki előbb szeretett minket, viszont-szeretetre hív. Ez a szeretet nem merő érzés, hanem az értelem, az akarat és érzelem mindent átfogó aktusában lassan érlelődik. Célja: „ugyanazt akarni, és ugyanazt nem akarni” (Sallustius); az akarás és a gondolkodás közössége Istennel. A pápa erről ezt írja (17. pont): „Az Isten és az ember közötti szeretet története éppen ebben áll, hogy ez az akaratközösség a gondolkodás és az érzés közösségében növekszik, és a mi akaratunk és Isten akarat egyre inkább egybeesik.” Ha az akaratközösség, az Istennel való bensőséges találkozás megvalósulna, akkor már nem érezném kényszerítő erőnek a parancsolatokat.

A zsoltárossal így fohászkodunk (73, 24-28): „Uram! Tanácsoddal vezetsz, s aztán dicsőségre emelsz. Hiszen kim van az égben, és miben lelném a földön kedvemet rajtad kívül? Érje bár testemet, szívemet enyészet, szívem Istene s osztályrészem mindörökké az Isten. Mert akik eltávoznak Tőled, íme elpusztulnak, megsemmisíted mindazokat, akik hűtlenül elhagynak Téged. Nekem azonban jó az Isten közelében, az Úrban, az én Istenemben bíznom, és hirdetnem minden művedet.”

(Mt 22, 34-40)