„Szeress, és tégy, amit akarsz!”- P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 30. vasárnapra
Szent Ágoston ismert
erkölcsi intelmével kezdjük az elmélkedést a főparancsról szóló evangéliumi szakaszról.
Ágoston szavai esetleg meghökkentenek egyeseket, de helyen kell értenünk. Nem szabadosságra
buzdít, hiszen az igazi szeretetnek megvannak a követelményei (vö. 1Kor 13). Valójába
nem akar mást mondani, mint Jézus vagy Szent Pál. A vasárnapi perikópában Jézus válasza
a törvénytudónak világos: Igen, a főparancs az Isten és a felebarát kettős-egy szeretete.
Ez tanította a mózesi törvény (MTörv 6, 5 ; Lev 19, 18 ), és a Mester megerősíti a
főparancsot. Szent Pál szintén azt tanítja, hogy a szeretet minden parancsot magában
foglal, ez a tökéletesség köteléke (Gal 5, 14; Róm 13 8k; Kol 3, 14). Ez tehát az
egyetlen parancs (Jn 15, 12). A példa Jézus halálig menő szeretete, és alapja az a
jánosi kinyilatkoztatás, hogy Isten: Szeretet, és hogy az Isten- és emberszeretet
elválaszthatatlan egymástól (1Jn 4, 7-21, 5, 2).
Itt emlékeztetni szeretnék
XVI. Benedek pápa első, csodálatos körlevelére: Deus Caritas est, Az Isten
Szeretet. (Az igehirdetőknek figyelmébe: ha sokszor anyagot keresnek a vasárnapi
perikópa magyarázatához, a Szentíráson kívül forgassák az egyházatyákat, vagy éppen
használják fel Szentatyánk körleveleit.) Ratzinger pápa körlevelében (16. pont) az
Isten- és felebaráti szeretetről elmélkedve felteszi a kérdést: „Szerethetjük-e egyáltalán
Istent, akit nem látunk? És: Lehet-e parancsolni a szeretetet? E kérdésekben két ellenvetés
hangzik föl a szeretet kettős parancsa ellen: Istent senki sem látta – hogyan szerethetnénk
Őt? és, hogy a Szeretetet nem lehet parancsolni, hiszen az egy érzés, mely vagy van,
vagy nincs, de akarattal nem lehet előteremteni.” A pápa válaszában idézi és értelmezi
Szent János első levele verseit a kettős-egy szeretetről. Majd az első nehézségre
azt válaszolja, hogy láthatatlan Isten láthatóvá tette magát Jézusban, és jelen van
az egyház történetében, a hívők közösségében, az embertestvérekben, a szentségekben,
főleg az Eucharisztiában Vele találkozhatunk. Isten, aki előbb szeretett minket, viszont-szeretetre
hív. Ez a szeretet nem merő érzés, hanem az értelem, az akarat és érzelem mindent
átfogó aktusában lassan érlelődik. Célja: „ugyanazt akarni, és ugyanazt nem akarni”
(Sallustius); az akarás és a gondolkodás közössége Istennel. A pápa erről ezt írja
(17. pont): „Az Isten és az ember közötti szeretet története éppen ebben áll, hogy
ez az akaratközösség a gondolkodás és az érzés közösségében növekszik, és a mi akaratunk
és Isten akarat egyre inkább egybeesik.” Ha az akaratközösség, az Istennel való bensőséges
találkozás megvalósulna, akkor már nem érezném kényszerítő erőnek a parancsolatokat.
A
zsoltárossal így fohászkodunk (73, 24-28): „Uram! Tanácsoddal vezetsz, s aztán dicsőségre
emelsz. Hiszen kim van az égben, és miben lelném a földön kedvemet rajtad kívül? Érje
bár testemet, szívemet enyészet, szívem Istene s osztályrészem mindörökké az Isten.
Mert akik eltávoznak Tőled, íme elpusztulnak, megsemmisíted mindazokat, akik hűtlenül
elhagynak Téged. Nekem azonban jó az Isten közelében, az Úrban, az én Istenemben bíznom,
és hirdetnem minden művedet.”