„Isten határtalan irgalma” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 24. vasárnapra

A vasárnapi evangéliumi szakasz Mátétól a szívtelen szolga példabeszédét állítja elénk. Amikor Péter ezt kérdezi Jézustól: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer? Jézus így felel: „Nem mondom: hétszer, hetvenszer hétszer.” Vagyis igen sokszor, mindig, feltétel nélkül. És következik a szívtelen szolgáról, helyesebben az irgalmas szívű királyi emberről, aki elengedi szolgája tartozását, de megbünteti az ő példáját nem követő szívtelen szolgát. Az Isten Országának újdonsága, örömhíre, amelyet Jézus hirdet, és amelyről az evangéliumok tanúskodnak: az Atyaisten emberszeretete, jóság, végtelen irgalma. Az Ő követe, közvetítője Fia, Jézus, aki ennek az irgalmas, megbocsátó szeretetnek megtestesülése.

Ma a gyűlölködéstől, igazságtalanságoktól, bosszúállástól szétszaggatott világban a keresztény hívőknek kell – az Atyaisten és Jézus példájára – a megbocsátó jóság követeinek, közvetítőinek lenniük. Legyünk a szívtelen világ szíve! De tudjuk, tapasztaljuk, milyen nehéz a megbocsátás. Hányszor halljuk, még keresztények körében is: „Felejteni talán tudok, de megbocsátani nem!” Pedig naponta imádkozzuk a Miatyánkban: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” Milyen jó, hogy Isten nem olyan, mint mi, nem követi a mi szívtelen magatartásunkat! A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a rosszat, az elkövetett bűnt már nem tekintjük rossznak, de az ítéletet Istenre, az örök Bíróra bízzuk, és igyekszünk mentegetni a vétkező, miket megbántott személyt. Mindig gyűlöljük a rosszat, a bűnt, de az embert, felebarátunkat – Isten kegyelmi segítségével – igyekszünk szeretni.

Milyen nehéz nekünk megérteni Isten ingyenes emberszeretetét! A fiatal jezsuita jelölt, a sokat szenvedett Kaszap István ezt jegyezte fel kevéssel halála előtt: „Ez a legnagyobb bölcsesség: hinni Isten emberszeretetében!” Nem pogány, hanem jézusi bölcsességről van szó, amely a hitből fakad. Igen nehéz ez a hit a szenvedés, balsors megtapasztalásakor, amikor „Isten oltókése” sebez meg bennünket, hogy nem sejtett szépségeket csiholjon ki lelkünkből. Nehéz ez a hit, amikor környezetünkben, családunkban, baráti körünkben, hazánkban és szerte a világon az igazságtalanság, erőszak, háborúk, természeti katasztrófák miatt tömegesen szenvednek és halnak az emberek. Hol van az Isten? Hol a gondviselő mennyei Atya? Hallgat az Isten, nincs szív gyermekei szenvedésére?

Természetesen, itt most nem lehet pár perc alatt valamiképpen megválaszolni e gyötrő kérdéseket, amelyek az ószövetségi Jóbtól és a zsoltárostól, Szent Ágostonon és számtalan szenten át egészen korunk vértanúiig, a totalitarizmusoktól és igazságtalanságoktól szenvedő világban a szenvedőket szorongatják. A mai protestáns és katolikus teológia a „szenvedő Istenről”, a keresztre feszített Jézusról szóló eszmélődésben keresi a választ a misztériumra. Itt most csak François Varillon francia jezsuita magyarul is megjelent könyvéből – Isten alázata és szenvedése (SZIT, 2002, 165-166) – idézek: „Isten saját Fiát sem kímélte meg, hanem mindnyájunkért áldozatul adta”, mondja Szent Pál (Róm 8, 32). És egy fél századdal később Szent János: „Az Atya annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (3, 16). Ezek a szavak világosak: áldozatul adni, kiszolgáltatni. Nem feltételezhetjük, hogy a két teológus apostol ezt képzeli: az Atya „hidegvérrel” adja oda, szolgáltatja ki Fiát. Isten igazsága inkább úgy jelenik meg előttünk, mint fájdalmas szétszakítottság paroxizmusa. Mintegy mennydörgő kiáltást hallatnak a Szentháromság szívében. (…) Az embereknek nem adatik Istenről tökéletesebb kép – Istenről úgy, ahogy önmagában van - , mint az ember-Jézus, aki haláltusát vív, akit megcsúfolnak, és akit keresztre feszítenek.”

És Varillon még idézi XI. Piusz Miserentissimus kezdetű körlevelét., ahol a pápa könyörögve kéri az embereket, hogy vigasztalják Istent. És akiket meghökkent a pápai körlevélnek ez a kitétele, azoknak Szent Ágostont idézi: „Adj nekem olyasvalakit, aki szeret, és megérti, mit mondok.”
(Mt 18, 21-35)