A magyar jezsuiták gyászolják rendtársukat P. Nemes Ödönt, aki Japánban volt misszionárius
Nemes Ödön atya 2011. augusztus 19-én hunyt el életének 85., szerzetesi hivatásának
67., papságának 56. évében hosszú betegség után. Gyászmiséjét szeptember 3-án délután
fél négykor mutatták be a jezsuiták budapesti Mária utcai Jézus Szíve Templomában.
A jezsuita páter regénybe illő életéről, rendíthetetlen hitéről és elhivatottságáról
Nemeshegyi Péter írt hosszú megemlékezést. Ő ismerte a legjobban ismerte, hiszen együtt
léptek be a jezsuita rendbe 1944-ben és évtizedeket töltöttek együtt japán missziós
szolgálatban.
Nemes Ödön budai polgári családban született. 18 éves korában
lépett be a hűvösvölgyi Manrézába. Gimnazista korától úgy érezte, hogy Isten a szegények,
főként a munkások közötti szolgálatra hívta. „Noviciátusunk két éve nagyon viharos
volt” – írja emlékezésében Nemeshegyi Péter. A háború és a szovjet megszállás évei
voltak ezek. Budapestről Kalocsára, majd ismét Budapestre menekültek. Első fogadalmaik
letétele után elkezdték a szegedi a három éves filozófia kurzust a jezsuita főiskolán,
ahol az első két év békésen zajlott le. 1948-ban azonban a kommunista párhatalom átvételével
megkezdődött az egyház, köztük a jezsuiták üldözése. „Kiverjük innen a klerikális
reakciót” jelszóval elfoglalták a rendház nagy részét a munkásfiatalok számára, az
összes rendházat elkobzó kormányrendelet közzététele előtt 6 hónappal.
Ekkor
érkezett meg a római általános rendfőnöktől a rejtjeles üzenet, hogy a skolasztikusok
próbáljanak kiszökni külföldre. Nem parancsról volt szó, csak kívánságról, de a jezsuita
skolasztikusok többsége a menekülés mellett döntött. Akiknek ez sikerült Innsbruckban
gyűltek össze. „A mi noviciátusunkban nagy volt a missziós lelkesedés – írja megemlékezésében
Nemeshegyi Péter. Japán a jezsuiták számára különösen szent terület, mert az első
ember, aki Japánban Jézus nevét kiejtette egy jezsuita volt: Xavéri Szent Ferenc.”
Hárman választották Japánt: Nemeshegyi Péter, Kiss Ferenc és Nemes Ödön, aki
személyes döntését így motiválta: „Ki akartam próbálni, hogy a Názáreti Jézus személyes
társam tud-e lenni…olyan környezetben, ahol senkit sem ismerek, ott akartam megtapasztalni,
hogy a Názáreti Jézus valóban boldoggá tud-e tenni.”
Nemes Ödön 1949. augusztus
27-én érkezett meg Tokióba, ahol előbb nyelvet tanult, angolt és japánt, méghozzá
olyan jól, hogy az Elko nevű jezsuita iskolában már mindjárt angolt tanított japán
diákoknak. Japáni tartózkodását azonban félbe kellett szakítani, mert négy éves teológiai
tanulmányai elvégzésére csak Kanadában volt lehetőség. Ezen túl egy évig még az Egyesült
Államokban is élt, ahol pszichológiát és lelkigondozást tanult. 1955-ben Torontóban
szentelték pappá.
Visszatérve Japánba a Kodé-i jezsuita középiskolában nagyon
eredményesen működött 10 évig. A diákokkal kirándult, táborozott, úszott, hegyeket
mászott, sok fiatalt elvezetett a keresztény hithez. Megkapta a japán állampolgárságot.
Számos rendi küldetést töltött be ebben a távol-keleti országban: a tokiói jezsuita
skolasztikátus rektora volt, miközben P. Nemeshegyi Péter a Sophia Egyetem teológiai
karának volt a professzora és egy házban laktak. A rektori teendők mellett széleskörű
lelkipásztori munkát látott el és japán nyelvű műveinek sokasága látott napvilágot.
1986 körül régi álma teljesült, amikor elöljárói engedéllyel két másik jezsuitával
kiköltözött Tokió legszegényebb negyedébe, ahol sérült gyermekkel és azok szüleivel
foglalkozott, börtönöket látogatott. Emellett jegyesoktatással és lelkivezetéssel
is foglalkozott.
Évekig nem utazott Magyarországra, teljesen azonosulni akart
a japánokkal. A rendszerváltozás után hazalátogatott és azt vallotta, hogy mégis jó
dolog a régi haza iránti szeretetet ápolni. A gyulafehérvári szemináriumban volt
lelkivezető három évig. Erdélyi munkája után nem tért vissza Japánba, úgy érezte,
hogy az újrainduló magyar rendtartomány építésében kell segédkeznie. A tartományfőnök
sociusa és a pasaréti Faludi Ferenc rendház elöljárója lett, továbbá a Semmelweis
Egyetemen induló lelkigondozási szakon igen aktív tanárként működött. Könyveket írt,
előadásokat tartott, sokan kérték fel lelkivezetésre.
Évekkel korábban kezdődő
daganatos betegsége kiújult, állandó oxigénhiánnyal küzdött. Élete utolsó időszakát
a pilisvörösvári Szent Erzsébet Idősek Otthonában töltötte. Kórházi kezelésre is szorult,
megműtötték, ám már nem tudott felépülni. P. Nemes Ödönről szóló megemlékezését rendtársa,
P, Nemeshegyi ezekkel a gondolatokkal zárta: „Betegségében azt mondta, hogy halálának
napja lesz életének legboldogabb napja. Nagyon erős hite volt, amelyet semmi kétség
nem zavart. Adjon az Úr Isten fáradhatatlan szolgájának örök mennyei boldogságot.”