Testvéri feddés – szeretetközösség – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 23. vasárnapra

A Máté-evangélium 18. fejezetben - ahonnan a vasárnapi szakaszt vették – Jézus a tanítványokat oktatja: óvás a botránkoztatástól és a bűnre csábítástól – az eltévedt bárány példázata – a testvéri feddés. Ez utóbbi szakasznak a „testvéri feddés” nevet adta a katolikus hagyomány. Ezt ma már keresztény közösségekben is alig gyakorolják, legfeljebb szerzetesi házakban. A permisszív, szabados társadalomban sokan gátlástalanok, és nem tűrik, hogy valaki beavatkozzék mások magánéletébe, hogy valaki akár négyszemközt is megintse, megfeddje a másikat, testvérét.

Ha valaki elvonatkoztat – elszakad – a krisztusi hittől, a kérdéses feddés valóban tűrhetetlen. De még látszólag az evangéliummal is igazolni lehet a tartózkodást testvérünk megítélésétől. „Ne ítéljetek!” (Mt 7, 1) „Az Úr az, aki megítél engem.” (1Kor 4, 4). De helyesen kell értelmeznünk a testvéri feddést. A hitre alapozott meggyőződést, amely megengedi a testvéri feddést, a vasárnapi perikópa utolsó verse fejezi ki: „Ahol ketten, vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18, 20)

Az Úr jelen van a hívők közösségében: Ő az Üdvözítő, aki az Atya irgalmas szeretetének megtestesülése, aki azért jött, hogy keresse az elveszett bárányt, üdvözítse a bűnösöket. Azok, akik az Úrhoz szegődnek és apostolai lesznek, az Ő szívével megmenteni, üdvözíteni akarják testvéreiket, szerető intéssel is, - nem vádolni, megítélni, hanem a helyes útra segíteni.

Lelkipásztorok és hívek megvizsgálhatják saját plébániai közösségeiket, illetve családjaikat, a szerzetesek saját közösségüket, vagy akár kisközösségek gyakorlati életüket. Valóban a jelen levő Úr szellemében, szeretetével viszonyulnak testvéreikhez? Vajon a kölcsönös szeretet és segítségnyújtás vezérli őket, és igyekeznek kiküszöbölni a megítélést, a féltékenységet, sértést, haragot és türelmetlenséget, amikor a másik, mások terhét is kell viselni?

Mindenkinek mindenki lelki előhaladását kell keresnie, és ezt kell szolgálnia a testvéri feddésnek. Régen gyakorolták a közös penitenciatartást. Ma is lehetséges a közös testvéri feddés, a közös penitenciatartás is.
Természetesen csak a felszentelt pap rendelkezik az oldás-kötés, a feloldozás lelki hatalmával.

Hosszú időbe telik, míg megszületik az igazi közösségi ember. Egy első lépés: a bizalom: megnyílni a másiknak, esetleg kitárni belső világunkat, de mindenképpen jót akarni, jót feltételezni a másikról, a másik javát akarni. Aki „önmagának elég”, az nem való közösségbe. A bizalmat nem lehet kikényszeríteni, csak spontán megnyílással lehet elérni. De e nélkül nem alakulhat ki szeretetközösség. Persze, mindig megvan a veszély, hogy valaki visszaél a másik bizalmával. A kockázatvállalás elkerülhetetlen. Hinnünk kell abban, hogy testvérünkben a jobbik oldal az igazi.

Megkönnyíti a bizalom útját, ha hasonló helyzetű, hasonló problémákkal küszködő emberek kerülnek össze, amit ez a kisközösségekben lenni szokott: egymásnak feltárják lelküket, vívódásaikat, örömeiket. A bizalomhoz társul a kölcsönös tisztelet, az odaadó szolgálat, és a szeretet számtalan megnyilatkozása, amint azt Szent Pál megénekelte a szeretethimnuszban (1Kor 13).

Napjainkban egyre inkább szaporodnak a kisközösségek, imacsoportok, különböző karizmatikus és ifjúsági mozgalmak. Ezek a széteső családok és a városi névtelen társulások helyébe lépnek, mert itt otthonra, szeretetre, barátságra találnak a magányosok és az élet értelmét keresők. És a szeretetközösségben találkozhatnak az Úr Jézussal, aki – ígérete szerint – jelen van közöttük.

Ezek a kisközösségek az Egyház jövőjét jelenthetik, csak ne szigetelődjenek el, pl. a plébániai közösségtől, - ne szektásodjanak. Erre figyelmeztetett már VI. Pál pápa „Evangelii nuntiandi” k. apostoli buzdításában, amelyben összefoglalta az evangelizálással, különösen is a bázisközösségekkel foglalkozó püspöki szinódus eredményeit. „Egyháziak azok a bázisközösségek, amelyek egységben maradnak az egyházzal és hozzájárulnak növekedéséhez. Ezek a helyi egyház javára dolgozva az evangelizálás melegágyai és az egyetemes egyház jövőbe vetett reménységének letéteményesei.”

(Mt 18, 15-20)