„Jézus követése – a kereszt értelme” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 22. vasárnapra

A múlt vasárnap felolvasott evangéliumi szakasz, a Fülöp Cezáreai jelenet után, amikor Péter – isteni indításra - a Tizenkettő nevében ünnepélyesen megvallotta Jézus istenségét, és a Mester a galileai halászra bízta leendő Egyháza vezetését, következik a főapostolt meghökkentő epizód: Jézus megjövendöli szenvedését, kereszthalálát és feltámadását. Péter és a többi apostol is értetlenül hallja a Mester szavait. Jézus Pétert, mint kísértőt korholja, mivel el akarja téríteni messiási küldetésétől.

Az apostolok csak Jézus feltámadása, sőt igazában csak pünkösd után értik meg, hogy a Messiásnak az izajási szenvedő Szolga sorsát kellett beteljesítenie: a kereszt által juthatott el a feltámadás dicsőségébe. Nem a keresztet, a szenvedést kereste, de teljesíteni akarta az Atya által megszabott küldetését a végsőkig, vállalva a prófétai sorsot, a halált is. Szerető engedelmessége az Atyának, tökéletes Igenje lett megváltásunk: a Benne hívők, az Egyház Feje az engedetlen, bűnös emberek nevében is igent mondott, és így megfordította az emberiség állapotát.

Jézus tanítványainak megmagyarázza, hogy annak, aki követni akarja, vállalnia kell a keresztet: az önmegtagadást, vagyis az önző, gőgös én megtagadását, vállalni az Isten országa ellenségeitől jövő üldöztetést, vállalni a kisebb-nagyobb szenvedéseket, amelyeket az emberi sors, a külső és belső bajokkal, nehézségekkel járó mindennapok hoznak. Ha igaz az, hogy az emberi történelem szenvedéstörténet, az egyéni sorsokra ugyanez áll. Mert a gyönyör illan, a kis tiszta emberi örömökből sem fakad maradandó boldogság ebben a múlandó életben. Jézus figyelmeztet, hogy a legfontosabb az, hogy a lelkünk ne szenvedjen kárt, tehát mindenekelőtt az Isten országa és az üdvösség keresése legyen főcélunk, az abszolút mérce.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a keresztény ember becsukódik egy bizonyos világmegvető, világfájdalmas magatartásba. Hiszen az Evangélium Örömhír: az a hallatlan újság, hogy örök életre hívattunk, a kereszt után a feltámadás következik. Biztosak lehetünk abban, hogy semmiféle baj, megpróbáltatás nem szakíthat el bennünket a minket szerető, gondviselő Istentől.

Nem vagyunk fatalisták. Küzdünk a rossz ellen, az emberi önzésből és hatalomvágyból eredő igazságtalanságok ellen, amelyek milliók szenvedését okozzák, tehetségünk szerint gyógyítjuk a betegségeket, és ha már mindent megtettünk, és mégsem sikerült legyőzni a gyilkos kórt, akkor igyekszünk kimondani: „Legyen meg a Te akaratod!” A szenvedéssel teli világot nem értjük, Jézus sem magyarázta meg, hanem magára vette a bűnt és a szenvedést, és így szabadított meg bennünket. A végső szabadulás feltámadásunk, megdicsőülésünk lesz, amikor követjük Urunkat a dicsőségben.

Teilhard de Chardin jezsuita tudós kis lelkiségi könyvében, Az Isteni miliő-ben (Benne élünk, 84-87) ragyogó lapokat olvashatunk a kereszt értelméről. Néhány töredéket idézek belőle:

„Igen gyakran úgy állítják elénk imádásra a Keresztet, mint a szomorúság szimbólumát, a tilalom fáját vagy elfojtás eszközét, - nem pedig mint nagyszerű célt, amelyet – önmagunkon túljutva – el fogunk érni. (…) A történelmi Krisztus ellenállhatatlanul vonzó és kifürkészhetetlen valósága (…), kereszthalála által a kereszténység végül is jelzi boldogságszomjunknak, hogy a teremtés végcélját nem a mi látható világunk időleges köreiben kell keresnünk, hanem hogy a hűségünktől elvárt erőfeszítésnek egy teljes átalakuláson túl kell beteljesednie, túl önmagunkon és mindenen, ami csak körülvesz.

Az élet folyamához tartozó lemondás távlatai így tágulnak ki fokozatosan. Végül pedig gyökereink csakugyan elszakadnak mindentől, ami tapintható e földön. Ezt akarja az Evangélium. De ez az elszakadás lassacskán történik, egy olyan folyamat során, amely nem keserítette el, meg sem sebezte azt a tiszteletet, amellyel minden emberi erőfeszítés csodás szépségei fölé hajlunk.(…)

Jézus a kereszten jelképe és ugyanakkor valósága is annak a sok évszázados fáradozásának, amely lassan-lassan fölemeli a teremtett szellemet, hogy az Isteni Miliő mélységeibe vigye.(…) A keresztény nem akar elájulni a kereszt árnyékában, hanem fel akar jutni a fénybe, a kereszt fényességébe.”

(Mt 16, 21-27)