Az Egyház sziklaalapja: Krisztus – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 21. vasárnapra

Szent István sziklaalapra épített

Mivel az augusztus 21-i vasárnap előtti szombaton a magyarok Szent István királyt, Magyarország fővédőszentjét ünneplik, a vasárnapi evangéliumhoz csak röviden fűzök pár gondolatot, hogy augusztus 20-ról is megemlékezhessünk.

„Te Péter vagy…”

Akik Rómában járnak, a Szent Péter-bazilika apszisában fent körben olvashatják (latinul) a jövő vasárnapi evangélium ismert verseit: Jézus Péter ünnepélyes vallomása után a főapostolra bízza az Egyháza vezetését, a lelki hatalmat: „Te Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat…” Igazában a gyönge hitű Pétert Jézus Lelke erősíti majd meg pünkösdkor, és a Lélek erejében lesz sziklaalap a leendő egyház számára. Végső soron tehát Krisztus az Alap, a Szegletkő, Ő az Egyház, titokzatos teste Feje. A világi média helytelenül nevezi a pápát egyházfőnek! Mert Krisztus az Egyház Feje.

A reformáció óta vitatott Szent Péter primátusa, illetve a Péter-utódok, a pápák lelki hatalma, elsőbbsége, főleg az I. Vaticanumtól kezdve tévedhetetlensége. Jóllehet a II. Vatikáni zsinat egyháztana kiegészítette az első, félbeszakított Vatikáni zsinat egyházfelfogását (pl. a püspöki kollegialitás megfogalmazásával), még ma is, az ökumenikus párbeszéd egyik legvitatottabb kérdése a pápai primátus, a péteri szolgálat Krisztus által akart mivolta. Szolgálatnak kell lennie minden – pápai, püspöki, papi - lelki hatalomnak!

A pápák évszázadok óta így jelölik magukat: „Servus servorum Dei”: Isten szolgáinak szolgája. Jézus ezt hagyta meg apostolainak, hogy aki elöljáró, legyen a többiek szolgája, a Szenvedő Szolga sorsát beteljesítő Jézus példájára. Szerencsére ma már a pápa nem világi uralkodó, a pápaság nem politikai hatalom, mint volt századokon át. Ha Péter utóda elől jár a szeretetben és a szolgálatban, a nem katolikus keresztényeknek könnyebb lesz elismerniük a római püspök primátusát.
(Mt 16, 13-20)

„Hol vagy, István király?...”

Szent István király – amint az ünnep evangéliuma mondja – sziklára építette házát, országát. A szikla Krisztus maga, illetve a kereszténység. Amikor a pogány magyarságot bekapcsolta a keresztény Európába, maradandó művet alkotott. A pogánysággal meg kellett küzdenie, miként végig a századokon folyik a harc a Krisztus-hívők tábora és a tagadás, a hazugság Szelleme, a Gonosz között. István király, amikor országot épített, Isten országa igehirdetőit is támogatta, és templomokat építtetett, egyházmegyéket szervezett. Kétségkívül a középkor óta átalakult az akkori egyház, a hajdani keresztény uralkodók álláspontja a keresztény hitre térítésről. Krisztus magához hívja, kegyelmével magához szelídíti a pogány szíveket, de senkit sem kényszerít a hitre. Ez az irányelv az egyházi hittérítők számára is.

Húsz évvel ezelőtt, 1991. augusztus 20-án II. János Pál a magyar püspökökhöz szólva, azt hangsúlyozta, hogy Magyarországon, a kommunista rendszer bukása után új korszak kezdődik. „Fontos tehát, hogy hasztalan siránkozás nélkül a Lélekre hallgassunk és kitartó következetességgel ’nekirugaszkodjunk a jövőnek’ (vö. Fil 3, 13). Úgy azonban, hogy a körülmények fényénél meglássuk, hogyan lehet és kell a jelen pillanatban Isten Országát építeni.” Majd a pápa azt hangoztatta, hogy missziós egyház akarunk lenni. (…) Határozottan törekedni kell (…) a keresztény örömhír inkulturációjára, és ebben számítani kell a művelt világi hívek hozzájárulására is. Új módon kell megközelíteni a gazdag magyar kulturális örökséget. Újra fel kell fedezni ezt az örökséget, amelyet az evangéliumi értékek mélyen átjárnak, és előmozdítani azt, hogy a mai társadalmi környezetet megfelelően átjárják.”

Búcsúbeszédében pedig Wojtyła pápa ezeket kötötte a magyarok lelkére: „Ma ünnepeltük Szent Istvánt, az első magyar királyt és szentet, aki életében össze tudta kapcsolni az igazságosságot és az irgalmasságot, az emberi és az isteni életet, a törvényt és a szeretet. Követnünk kell példáját, amelyet örökségül hagyott ránk, tanúságot kell tennünk az igazságról és az irgalmasságról, a törvényről és a szeretetről, hogy békében és egyetértésben új Magyarországot és új Európát építsünk.”

(szf)









Évközi 22. vas. (Mt 16, 21-27)
Jézus követése – kereszt értelme

A múlt vasárnap felolvasott evangéliumi szakasz, a Fülöp Cezáreai jelenet után, amikor Péter – isteni indításra - a Tizenkettő nevében ünnepélyesen megvallotta Jézus istenségét, és a Mester a galileai halászra bízta leendő Egyháza vezetését, következik a főapostolt meghökkentő epizód: Jézus megjövendöli szenvedését, kereszthalálát és feltámadását. Péter és a többi apostol is értetlenül hallja a Mester szavait. Jézus Pétert mint kísértőt korholja, mivel el akarja téríteni messiási küldetésétől. Az apostolok csak Jézus feltámadása, sőt igazában csak pünkösd után értik meg, hogy a Messiásnak az izajási szenvedő Szolga sorsát kellett beteljesítenie: a kereszt által juthatott el a feltámadás dicsőségébe. Nem a keresztet, a szenvedést kereste, de teljesíteni akarta az Atya által megszabott küldetését a végsőkig, vállalva a prófétai sorsot, a halált is. Szerető engedelmessége az Atyának, tökéletes Igenje lett megváltásunk: a Benne hívők, az Egyház Feje az engedetlen, bűnös emberek nevében is igent mondott, és így megfordította az emberiség állapotát.
Jézus tanítványainak megmagyarázza, hogy annak, aki követni akarja, vállalnia kell a keresztet: az önmegtagadást, vagyis az önző, gőgös én megtagadását, vállalni az Isten országa ellenségeitől jövő üldöztetést, vállalni a kisebb-nagyobb szenvedéseket, amelyeket az emberi sors, a külső és belső bajokkal, nehézségekkel járó mindennapok hoznak. Ha igaz az, hogy az emberi történelem szenvedéstörténet, az egyéni sorsokra ugyanez áll. Mert a gyönyör illan, a kis tiszta emberi örömökből sem fakad maradandó boldogság ebben a múlandó életben. Jézus figyelmeztet, hogy a legfontosabb az, hogy a lelkünk ne szenvedjen kárt, tehát mindenek előtt az Isten országa és az üdvösség keresése legyen főcélunk, az abszolút mérce.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a keresztény ember becsukódik egy bizonyos világmegvető, világfájdalmas magatartásba. Hiszen az Evangélium Örömhír: az a hallatlan újság, hogy örök életre hívattunk, a kereszt után a feltámadás következik. Biztosak lehetünk abban, hogy semmiféle baj, megpróbáltatás nem szakíthat el bennünket a minket szerető, gondviselő Istentől. Nem vagyunk fatalisták. Küzdünk a rossz ellen, az emberi önzésből és hatalomvágyból eredő igazságtalanságok ellen, amelyek milliók szenvedését okozzák, tehetségünk szerint gyógyítjuk a betegségeket, és ha már mindent megtettünk, és mégsem sikerült legyőzni a gyilkos kórt, akkor igyekszünk kimondani: „Legyen meg a Te akaratod!” A szenvedéssel teli világot nem értjük, Jézus sem magyarázta meg, hanem magára vette a bűnt és a szenvedést, és így szabadított meg bennünket. A végső szabadulás feltámadásunk, megdicsőülésünk lesz, amikor követjük Urunkat a dicsőségben.
Teilhard de Chardin jezsuita tudós kis lelkiségi könyvében, Az Isteni miliő-ben (=Benne élünk, 84-87) ragyogó lapokat olvashatunk a kereszt értelméről. Néhány töredéket idézek belőle. „Igen gyakran úgy állítják elénk imádásra a Keresztet, mint a szomorúság szimbólumát, a tilalom fáját vagy elfojtás eszközét, - nem pedig mint nagyszerű célt, amelyet – önmagunkon túljutva – el fogunk érni. (…) A történelmi Krisztus ellenállhatatlanul vonzó és kifürkészhetetlen valósága (…), kereszthalála által a kereszténység végül is jelzi boldogságszomjunknak, hogy a teremtés végcélját nem a mi látható világunk időleges köreiben kell keresnünk, hanem hogy a hűségünktől elvárt erőfeszítésnek egy teljes átalakuláson túl kell beteljesednie, túl önmagunkon és mindenen, ami csak körülvesz. Az élet folyamához tartozó lemondás távlatai így tágulnak ki fokozatosan. Végül pedig gyökereink csakugyan elszakadnak mindentől, ami tapintható e földön. Ezt akarja az Evangélium. De ez az elszakadás lassacskán történik, egy olyan folyamat során, amely nem keserítette el, meg sem sebezte azt a tiszteletet, amellyel minden emberi erőfeszítés csodás szépségei fölé hajlunk.(…) Jézus a kereszten jelképe és ugyanakkor valósága is annak sok évszázados fáradozásának, amely lassan-lassan fölemeli a teremtett szellemet, hogy az Isteni Miliő mélységeibe vigye.(…) A keresztény nem akar elájulni a kereszt árnyékában, hanem fel akar jutnia fénybe, a kereszt fényességébe.”