A Názáreti Jézus Húsvétja - P. Szabó Ferenc sorozata Joseph Ratzinger - XVI. Benedek a Nézéreti Jézus c. műve 2. kötetéről - 5. rész: A Getszemáni kertben

„Miután elmondták a hálaadó zsoltárt, kimentek az Olajfák hegyére” – olvassuk Máténál (26, 30) és Márknál (14, 26). Jézus utolsó vacsorájának lényegéhez tartoztak – akár pászka-vacsora volt, akár nem – a hálaadó - áldást mondó imák, zsoltárok. Jézus zsoltárt énekelve vonult ki apostolaival az Olajfák hegyére, a Getszemáni kertbe. Egyes zsoltárok (Hallel 113-118 és 136) Izrael megszabadításáról, az egyiptomi fogságból való szabadulásról szóltak, Istent dicsőítő és hálaadó énekek voltak. Amikor Jézus apostolaival ezeket énekli, mintegy jelzi a két szövetség közötti egységet. A régi pászka mintegy az új terve (előkészítése) volt; a Jézus által szerzett új pászka igazi szabadítás, amely most történik Jézusnak az egész emberiséget átölelő szeretete által. XVI. Benedek egész könyvében visszatérő motívum annak jelzése, hogy a múlthoz való hűség és az újdonság együtt van Jézus alakjában és tanításában: akár a mózesi törvényekről (pl. a Hegyi beszédben a tízparancsolatról), akár az ünnepek megtartásáról van szó. A templom megtisztításakor mondott szavai is jelezték, hogy a kőtemplomot lerombolják, az új templom az ő teste lesz, és Istent lélekben és igazságban kell imádni. Jézus tehát beteljesíti és túlszárnyalja a mózesi törvényt. Folytonosság és szakadás. Ez történik a szenvedése előtt éjszakán.

Még úton az Olajfák hegye felé, a zsoltárének után Jézus ajkáról három jövendölés hangzik el. Zakariásra hivatkozva (13, 7) Máténál (26, 31) Jézus kijelenti: „Ti mindnyájan megbotránkoztok bennem az éjjel. Írva van ugyanis: Megverem a pásztort, s elszélednek a nyáj juhai.” Ezt követi mindjárt az örvendetes bejelentés: „De föltámadásom után megelőzlek majd titeket Galileában.” Ezt Péter és a tanítványok csak Jézus feltámadása után értik meg. A harmadik Péter tagadásának megjövendölése. Péter fogadkozása most is, mint tiltakozása a lábmosáskor, azt jelzi, hogy nem érti: a messiásnak meg kell halnia, és utána feltámad.

Jézus a Getszemáni majorban (kertben) haláltusát vív, könyörgése közben vérrel verejtékezik. Az epizódról öt híradás van az Újszövetségben: a szinoptikusok, János (12, 27kk a pálmavasárnapi templomi beszédbe ékelve) és a Zsidóknak írt levél (5, 7kk). Az utolsó vacsorán és utána az apostolokkal együtt imádkozta a zsoltárokat, most egyedül imádkozik, amit ezt sokszor tette: az éjszakát imádságban töltötte. Pétert, Jakabot és Jánost vette maga mellé, de ők nem tudtak vele virrasztani. Márknál olvassuk: „Egyszer csak remegni és gyötrődni kezdett. ’Halálosan szomorú a lelkem, mondta nekik, várjatok és virrasszatok’. Kicsit tovább ment és földre borulva imádkozott, hogy ha lehetséges, múljék el ez az óra. ’Abba, Atyám, szólt, neked minden lehetséges: Vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te.’ Akkor visszament, de alva találta őket.” (Mk 14, 33kk.)

„Halálosan szomorú a lelkem”, ez a zsoltárvers (43, 5). Most is, mint a szenvedéstörténet során vagy a kereszten Jézus a zsoltárokkal imádkozik, amelyeket magáévá tesz, személyes imáivá válnak. Márk szerint Jézus „földre borulva”, Lukács szerint „térdre borulva” imádkozott. Lukácsnál Jézus vérrel verejtékezik, és angyal erősíti meg. De a lényegeset Márk és Lukács egyaránt hozza: Atyám, ha lehetséges, vedd el ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. János (12, 27) még a szenvedés előtt ír Jézus megrendüléséről. Jézus Atyjához fohászkodik:„Most mélyen megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától, Atyám? De hiszen éppen azért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg nevedet.” Erre jön az égi szózat. János evangéliumában máshol is szó van Jézus megrendüléséről: Lázár feltámasztásakor (11, 33), Júdás árulása közlésekor (13, 21). Ratzinger pápa megjegyzi: János ezzel (a tarassein igével) kétségkívül a halál közelsége előtti teremtményi szorongást jelöli, de még ennél is többet: annak a sajátos megrendülését a szétszórás, a gonosz, az istentelenség örvénye előtt, akinek mindezt magára kell vállalnia, ahogy a második Korintusi levélben (5, 21) olvassuk: „Krisztus nevében kérlek: engesztelődjetek ki Istennel! Ő a bűn hordozójává tette azt, aki bűnt nem ismert…” A protestáns fordítás pontosabb: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk.”

A Fiú magára veszi az emberiség bűnét, ránehezedik a bűn és a halál súlya, ki kell innia a testi-lelki szenvedés kelyhét. Az én bűnöm is megkeserítette kelyhét. Ratzinger itt (176-177) utalt Pascal híres, Jézus misztériuma c. elmélkedésére, ahol Jézus és Pascal misztikus párbeszédét olvashatjuk (Pensées, Br. 553). Idézek belőle: „Gondoltam rád a halállal viaskodva, vérem e cseppjét éretted hullattam. (…) Forróbban szeretlek, mint ahogy te szeretted szennyesedet.” – „Látom kevélységem, kíváncsiságom és gonosz vágyaim feneketlen mélységét. Nem hasonlíthatom magamat sem Istenhez, sem az igaz Jézus Krisztushoz. De Jézus bűnné lett érettem /vö. 2Kor 5, 21/; minden csapásod őt sújtotta…”

Jézus vívódásában két akarat feszültségéről, drámai küzdelméről van szó: az egyik a természetes emberi akarat, amely irtózik a szenvedéstől és szorong a halál előtt, a másik a Fiú akarata, amely szerető engedelmességgel teljesen átadja magát az Atya akaratának, hogy halála által Isten neve megdicsőüljön.

A fejezet 3. pontja Jézus akarata és az Atya akarata viszonyát, ellentétét vizsgálja. Miről van szó? Ki áll szemben kivel: az Atya a Fiúval, avagy az ember Jézus Istennel, a háromszemélyű Istennel? Sehol a Szentírásban nem látunk ilyen mélyen Jézus titkába, mint az Olajfák-hegyén. A pápa itt utal az első egyetemes zsinatok krisztológiai dogmáira: 325-ben Niceában kimondták, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek három személy az egy Isten „lényegében” (a Fiú egylényegű az Atyával); 451-ben a Chalkédoni zsinat dogmája szerint Jézus Krisztusban az isteni és az emberi természet egyesült Isten Fia egyetlen személyében. A végtelen távolság Isten és az ember, a Teremtő és a teremtmény között megmarad: az emberlét marad emberlét, Isten-lét marad Isten-lét. Tehát a megtestesüléssel az Istenség nem nyeli el Jézus emberségét, ámbár az Ige isteni Személye birtokolja.

A pápa még pár oldalon magyarázza a krisztológiai dogma fejlődését, majd – meglehetősen elvont magyarázattal - megvilágítja azt a titkot, hogy Jézusban milyen viszonyban van az emberi és az isteni akarat. Jézus Krisztusban nincs szkizofrénia a két akarat között, amely két személyiséghez vezetne. Van az emberi természetnek „természetes akarata” („Naturwillen”), de csak egyetlen személyi akarat („Personwillen”) van, amely magába felveszi a természetes akaratot. Az emberi akarat a teremtéssel az istenihez van rendelve, anélkül, hogy az isteni lerombolná az emberit. Az isteni és az emberi akarat harmóniáját (Synergie) a bűn rombolta le, és ezután az ember már Isten akaratának teljesítésében nem látja a saját kiteljesedését, hanem szabadsága fenyegetését. A harmónia ellentétté változott Az Olajfák hegyén Jézus Igenje az Atyának helyreállította a harmóniát Isten és ember között, megfordította az emberiség Isten-ellenes magatartását: az ellentét közösségbe ment át.

A 6. fejezet 4. pontja a Zsidóknak írt levélnek azokat a verseit (5, 7- 10) elemzi, amelyek az Olajfák-hegyi agóniára utalnak: „Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett; és amikor eljutott a beteljesedéshez, örök üdvösség forrása lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki – mivel Isten főpapnak nevezte őt Melkizedek rendje szerint.” Itt (186) a pápa idézi a jezsuita Albert Vanhoye (élete végén bíboros) kutatásait, a Zsidóknak írt levél monográfusát, aki szerint a teleioun (beteljesíteni) kifejezés a Pentateuchusban kizárólag „pappá szentelni” értelemben szerepel. Jézus Krisztus engedelmessége, az Olajfák helyén kimondott tökéletes Igenje az Atyának, egyben pappá szentelése is: így az emberlét teljes átadása Istennek a papság igazi értelme.