A kenyérszaporítás csodája - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 18. vasárnapra

Csodái miatt Jézus magára vonja Heródes Antipász figyelmét, aki már Keresztelő János fejét vétette, mivel a próféta szemére vetette házasságtörését. A negyedes fejedelem felfigyelt Jézusra is, akivel majd a szenvedéstörténet idején találkozik. Keresztelő János vértanúságáról hallva Jézus tartani kezd a „rókától”, félrevonul egy elhagyatott helyre, de a nép megtalálja. Este van, a népsereg éhes, Jézusnak megesik rajta a szíve, és megszaporítja az öt kenyeret és két halat. A csodatétel lelki jelentését keresve néhány értelmet, ill. tanulságot találhatunk:

Miként János evangéliuma 6. fejezetében, a kenyérszaporítás – azon túl, hogy Jézus jót tesz, jóllakatja az éhezőket - előre jelzi az Eucharisztia, az Élet kenyere alapítását, amelyre az utolsó vacsora alkalmával kerül sor. Az evangélista leírása utal is az ősegyházban már gyakorolt kenyértörésre, az Apostolok Cselekedeteiben leírt gyakorlatra, amikor Jézus gesztusait így írja le: Jézus fogta az öt kenyeret, „föltekintett az égre, és megáldotta, majd megtörte őket, odaadta tanítványainak…” A szentmisében, az átváltoztatás előtt mai is visszatérnek e szavak és gesztusok.

Egy következő gondolatunk Jézus csodájával kapcsolatban: az Úr nem a semmiből teremt, hanem megszaporítja az emberek ennivalóját. Ennek jelképes, lelki értelme ez is lehet: A teremtő és Üdvözítő Isten közreműködésünk nélkül alkotott bennünket, de elvárja, hogy befejezzük teremtését, és nem üdvözít minket közreműködésünk nélkül. A Teremtő, a kegyelem nem helyettünk cselekszik, hanem cselekvőkké tesz bennünket. A fenti elv vonatkozik tehát a fejlődő teremtésre éppúgy, mint a kegyelem és a szabadság együttműködésére. Minden a létet adó Istentől függ, és minden a teremtménytől, más-más szinten. Isten az embert teremtőnek teremti, hogy befejezze a teremtést: humanizálja a természetet, emberies társadalmat hozzon létre. Teilhard de Chardin jezsuita tudós gondolkodó szép hasonlatával: kultúrát teremtő tevékenységével az ember előkészítse a világot mint nagy ostyát a végső átalakulásra, amelyet a feltámadt Krisztus Lelke visz végbe.

A vasárnapi szentlecke a Római levélből lezárja a csodálatos 8. fejezetet, amely a vajúdó világban szenvedő, a végső átalakulást váró keresztények reménységét megalapozza. Semmiféle baj, üldöztetés, éhínség, nyomor, betegség, semmiféle hatalom el nem választhat bennünket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban van. Mert Isten, aki saját Fiát sem kímélte, hanem áldozatul adta mindnyájunkért, hogyne ajándékozna nekünk mindent! A lényeges az, hogy kitáruljunk a meghalt és feltámadt Krisztus Lelkének, kitáruljunk a kegyelemnek. Ez a kitárulás nem jelent passzív magatartást, mert – mint mondtuk – a kegyelemmel együtt kell működnünk, hiszen Isten nem helyettünk cselekszik, hanem cselekvőkké tesz bennünket.

Erre tanít minket Loyolai Szent Ignác, akinek liturgikus ünnepét kiszorítja a vasárnapi liturgia. Szent Ignácot, a jezsuita rend alapítóját sokszor úgy mutatták be, mint a szentségre törekvő kemény akaratú, voluntarista szentet, és a jezsuita lelkiséget is ilyenformán jellemezték. Akik ismerik Loyolai Ignác igazi lelkiségét, sőt misztikáját, amely a „szolgálat misztikája”, tudják, hogy a Lelkigyakorlatokat lezáró, szeretetről szóló szemlélődés bevezetőjében azt jegyzi meg, hogy a szeretet nem szavakban mutatkozik meg, hanem a kölcsönös ajándékozásban. Szent Ignác főleg azt sürgeti, hogy a lelkigyakorlatozó kérje a kegyelmet, hogy kitáruljon Istennek, aki adni akarja magát, - minden az ember kitárulásától, a szív nyitottságától függ. Az a szentebb, aki többet befogadott, kapott az ajándékozó Istentől. És Istent nem lehet felülmúlni nagylelkűségben. Minden az ő ajándéka: azt is Ő adja, amit kér, és sokszorosan adja vissza, amit tőlünk kap.

Aki Isten természetes és természetfeletti ajándékaiban felismeri az Ajándékozót, az hálás szeretettel felajánlja magát, szabadságát, mindenét Isten országa szolgálatára.