Krisztus misztériuma Pázmány Péter életművében - Interjú P. Szabó Ferenccel új Pázmány-kutatásáról

M: Most, amikor köszönetet mondunk P. Szabónak júliusi helyettesítésért és hetenkénti közreműködéséért, megkérdezzük: mi is újabb Pázmány-kutatásának témája, amelyen most júliusban is, a rádióműsorok készítése mellett olyan elmélyülten foglalkozott? (Emlékeztetünk rá, hogy július 6-i adásunkban Török Csaba teológia tanár ismertette az "Új távlatok" c. kötetet, amelynek második része két fő csoportra tagolódik. Az elsőben találkozunk azokkal a tanulmányokkal, amelyek P. Szabó kiterjedt és évtizedes Pázmány-kutatásának eredményeit ismertetik.)

F: Talán emlékszel rá, hiszen akkor már együtt dolgoztál velem itt a Vatikáni Rádiónál, hogy 1990-ben megjelent A teológus Pázmány c. monográfiám: Te is segítettél Szőnyi Zsuzsával a kefelevonatok javításában. Abban a könyvemben főleg Pázmány Péter latin skolasztikus teológiáját dolgoztam fel, különös tekintettel a hitelemzésre és a kegyelemvitára. A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején innen Rómából eljártam Klagenfurtba, hogy segítsek rendtársamnak, a szívével már gyengélkedő P. Őry Miklósnak, tető alá hozni több évtizedes Pázmány-kutatását. Pár évig együtt dolgoztunk (p. elkészítettünk egy 100 oldalas bevezetéssel egy háromkötetes Pázmány-válogatást a Szent István Társulatnak). Célunk Pázmány grazi éveinek feldolgozása volt, folytatva az Őry által már megjelentetett korszakot, Pázmány tanulmányi éveit. Rám hárult Pázmány grazi teológiájának bemutatása. Őry Miklós 1984-ben bekövetkezett halála után egyedül folytattam a munkát, felhasználva az ő anyaggyűjtését.

A fiatal Pázmány, aki Rómában befejezte jezsuita tanulmányait, a politikai helyzet miatt nem térhetett haza Erdélybe, „édes nevelő hazájába”, ezért elöljárói megbízásából 1603 és 1607 között a grazi jezsuita egyetemen teológiát adott elő: Szent Tamás Summa Theologiae c. művének bizonyos kérdéseit magyarázta a jezsuita a Ratio studiorum tanrendje szerint. A XIX-XX. századfordulón Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem professzorai kiadták a névadó összes magyar és latin műveit, ez utóbbiak között van a grazi teológiakurzus anyaga, amelyet 1990-ben ismertettem, elemeztem. Megjegyzem, hogy szinte szűz területet törtem fel, mert – különös módon – e latin traktátusok tartalmi elemzését még a legjelentősebb Pázmány-kutatók sem végezték el. Szinte kizárólag Pázmány magyar vitairataival, főleg azok summájával, a Kalauzzal és a Prédikációkkal foglakoztak, ez utóbbiakkal is elsősorban Pázmány ragyogó stílusa, szép magyar nyelve miatt. Ismeretes, hogy Kosztolányi Pázmányt a „magyar próza atyjának” nevezte. Monográfiámban azt hangsúlyoztam, hogy Pázmány magyar műveinek teljes megértéséhez feltétlenül szükséges a latin előadások ismerete: mert a fiatal tanár Grazban kidolgozta, átelmélkedte az akkor vitatott legfontosabb kérdéseket, felhasználva kora teológusai, főleg rendtársai (az olasz Bellarmino, a spanyol Valentia és Suarez) műveit. De Grazban Pázmány már gondolt hazai apostoli feladataira is: megírta Feleletét Magyari protestáns prédikátor támadásaira válaszolva, kidolgozta Tíz Bizonyság c. vitairatát, megszerkesztett egy Imádságos könyvet, amelynek nagy sikere lett még protestáns körökben is. Szóval munkám hézagpótló volt, amint ezt elismerték a hazai Pázmány-kutatók. (Pl. Bitskey István könyvemről írt recenziójában a Vigilia 1990. októberi számában.)

M: Most következő monográfiádon dolgozol. Amint hallottuk, ennek témája: „Krisztus misztériuma Pázmány életművében”.

F: Első monográfiámat egy csodálatos Krisztus-himnusszal zártam, amelyet a fiatal grazi tanár Megtestesülésről szóló latin traktátusa elején olvashatunk, most ezzel a himnusszal nyitom a krisztológiáról szóló részt. Pázmány ebben összefoglalta krisztológiája lényegét, amelyet majd magyarul megismétel egyik karácsonyi prédikációjában. Ebből idézünk egy szakaszt. Kérlek, Márta, Te olvasd.

M: „Krisztusban nemcsak Isten bölcsességének és tudományának összes kincse rejlik (Kol 2,3), minthogy Vele kegyelmet kegyelemre halmozva kaptunk, hogy mindnyájan az ő teljességéből merítsünk (Jn 1,16), hanem Benne lakik testileg az Istenség egész teljessége (Kol 2,9). Ezért Benne az isteni természet valamennyi tökéletessége, mint valami tükörben tündököl, így nem hiába nevezi az Úr Krisztust a Szentírás Isten Arcának (Szám 6,25; Kiv 33, 13; Iz 64,1; Zsolt 61,3; 68,18; 79,4 stb.). Amint ugyanis az embert arcáról, úgy Istent az Úr Krisztusról ismerjük fel. Aki ugyanis engem Iát, látja Atyámat is, mondja Krisztus (Jn 14,19), minthogy Ő lényegének képmása (Zsid 1,3), a láthatatlan Isten képmása (Kol 1,15), akit - jóllehet más teremtett dolgokból is megismerhetünk - e képmásából annyival világosabban látunk, hogy hozzá hasonlítva más dolgokat, ezekben láthatatlannak mondhatjuk Istent. Krisztusban ugyanis mint Isten fensége makulátlan tükrében (Bölcs 7,26), Krisztusban, akit az isteni Ige elfogadott, mintegy az örök fény sugarában és fényessége kisugárzásában, az emberség makulátlan tükrében megjelenik Isten arca, vagy ahogy az Apostol mondja (2 Kor 4,6 és 3,19): fölragyog nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán, hogy födetlen arccal mintegy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét.”

F: Most tehát Pázmány krisztológiáját és egyháztanát dolgozom fel, éspedig most már az összes latin és magyar művek elemzésével. Megmutatom azt, hogy Pázmány, az 1616-tól esztergomi érsek, majd 1629-től bíboros, magyar műveiben - vitairataiban, a Kalauzban és az élete végéig érlelt Prédikációkban - miként váltja aprópénzre az egyetemi katedrára kidolgozott, elvont, szakszerű értekezéseket. Itt megjegyzem: Pázmány bíboros, aki 1635-ben megalapította a nagyszombati egyetemet (tavaly Nagyszombatban és Budapesten megemlékeztünk ennek 375. évfordulójáról), grazi latin előadásait egyeteme tankönyvének szánta. Ebből a célból a Kalauz alapján kiegészítette néhol vázlatos tanári jegyzeteit, amint ezt láthatjuk a budapesti Egyetemi Könyvtárban őrzött kéziraton (amely részben diktálás volt, a kor szokása szerint.

A krisztológiához kapcsolódik az egyháztan: Krisztus igaz egyházáról sokat vitatkozott Pázmány a hitújítókkal. Hiszen Luthert és Kálvin (legalábbis kezdetben) elfogadták az első századok egyetemes zsinatainak az eretnekekkel szemben hozott krisztológiai határozatait, viszont a jogos egyházi reform követelésén túl végül hitújításba kezdtek, főleg követőik. Egészen röviden szólok Pázmány szentségtanáról és végül lelkiségéről.

Új monográfiámban rávilágítok Pázmány teológiai nézeteinek viszonylagos eredetiségére, pl. krisztológiáját egybevetve a spanyol Suarezével, vagy egyháztanát az olasz Bellarmino egyházfelfogásával. Megmutatom, hogy az Egyház és a pápa viszonyának értelmezésében eredeti véleményt képviselt Pázmány Grazban eltérően még mesterétől, Bellarmino bíborostól is.

M: Mennyire időszerű még Pázmány teológiája?

F: Monográfiám Kitekintés-ében, az összegező és előre mutató tanulmányában elhelyezem Pázmány krisztológiáját és egyháztanát a teológiai fejlődésben. Főleg itt mutatok rá teológiája bizonyos szempontjainak időszerűségére.

Sokat mondó a II. Vatikáni Zsinat kinyilatkoztatásról szóló konstitúciójának bevezetése (Dei verbum 1), amely világosan jelzi a folytonosságot a Trentói Zsinattól a II. Vaticanumig.

Mindjárt a dokumentum elején ünnepélyesen vallja tanítását Isten Igéjéről (1Jn 1, 2-3-at idézve), amelyet majd bőségesen kifejt: Közösségben vagyunk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. „Éppen ezért – követve a Trentói és az I. Vatikáni Zsinat nyomdokait – a szent zsinat ki akarja fejteni a helyes tanítást eredeti tisztaságában az isteni kinyilatkoztatásról és átszármaztatásáról…” A Trentói zsinattól a II. Vatikáni Zsinatig, Pázmánytól korának hitvitáitól, az ökumenikus párbeszédet folytató mai teológusokig, a vita tárgya nem Jézus Krisztus központi helye az üdvösségtörténetben, hanem a Kinyilatkoztatás mivolta, annak továbbadására.

A Pázmány korában vitatott kérdések, mint a Szentírás és tradíció, a Megtestesülés indítékai, egyáltalán Krisztus abszolút primátusa az üdvösségtörténetben, megigazulás, az Egyház misztériuma és ismertető jegyei, Egyház és pápaság. Mindezek a II. Vatikáni Zsinaton is viták tárgyát képezték. Az ökumenikus párbeszédben egyes témákban már többé-kevésbé egyetértésre jutottak katolikusok és protestánsok: pl. a megigazulás értelmezésében 1999-ben Augsburgban katolikusok és lutheránusok aláírtak egy egyezséget. Meglepő, hogy Pázmány a Kalauz XII. könyvében az „igazulásrúl” milyen kiegyensúlyozott véleményt képvisel. A II. Vatikáni Zsinat Dei verbum k. konstitúciója a kinyilatkoztatásról ugyan előrelépés a „Sola Scriptura” körüli vitákban, de vannak még eltérések a bibliaértelmezés terén. Az Egyház és a pápa viszonyát, a pápai primátust is tovább kell tisztázni az ökumenikus párbeszédben.

Remélem, hogy a fiatal Pázmány-kutatók folytatják majd P. Őryvel elkezdett munkánkat, hogy teljes képet adjunk a XVII. századi katolikus megújulás vezéralakjáról.