„Szemben az ateizmussal: harc Istenért” – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete az új evangelizálás témájához

Az új evangelizálás egyik célkitűzése, hogy az ún. Nyugati világban egyre terjedő ateizmussal szembenézzen, válaszoljon kihívásaira és párbeszédet kezdjen a jó szándékú nem hívőkkel. A II. Vatikáni zsinat az Egyház és a mai világ kapcsolatával foglakozva, az ateizmust korunk legsúlyosabb jelenségének mondta. A Gaudium et spes k. konstitúció három pontban (19-21.) foglalkozik a mai istentagadással, leírva annak fajtáit, kutatva gyökereit, majd arról ír, hogy milyen legyen az Egyház, a katolikusok magatartása az ateizmussal szemben. Megkülönbözteti a rendszereket, ideológiákat az élő emberektől; a merev rendszerekkel nem, de a kereső emberekkel lehetséges a párbeszéd. A zsinat tehát – VI. Pál első, Ecclesiam suam kezdetű enciklikája nyomán – sürgeti a párbeszédet nemcsak az elszakadt keresztény testvérekkel, hanem a nem keresztény vallásokkal és a nem hívőkkel is.

A zsinati okmány az ateizmus válfajairól, a rendszereiről írva nem nevezi meg, csak körülírja a marxista-kommunista ateizmust, illetve egy jegyzetben utal XI. Pius 1937-es Divini Redemptoris kezdetű enciklikájára, amely elítélte az ateista kommunizmust. Ismeretes, hogy a nemzetközi politikai enyhülés és a zsinati „aggiornamento” légkörében egy ideig megszervezték a keresztény-marxista párbeszéd találkozóit. Erről csak annyit, hogy idővel keresztény részről bizonyos túlzásokba estek (pl. Latin-Amerikában az ún. felszabadítás-teológia), amikor a marxista társadalmi elemzést és felszabadítási praxist kritikátlanul elfogadták. A közép-keleti európai kommunista országokban pedig marxista oldalról ürügyként használták fel a dialógust, miként az erre támaszkodó Ostpolitikot is, hogy kendőzzék a totalitárius rendszer ember- és vallás (egyház)-ellenes intézkedéseit. Mindez a kommunizmus bukása után nyilvánvaló lett.

De most általában az ateizmussal, annak bármely válfajával szembeni magatartásunkról szeretnék szót ejteni az említett zsinati okmány (GS 19-21) szellemében.

A zsinat egyháza, amikor elítéli az istentelen és ezért embertelen ateista rendszereket, akkor a dialógust és az együttműködést sürgeti minden hívő és nem hívő emberrel. Figyelmeztet arra, hogy a hívőnek is részük lehet az ateizmus létrejöttében, „amennyiben a hitre nevelés elhanyagolásával vagy a tanítás meghamisításával, esetleg vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékosságával inkább eltakarják, mint föltárják Isten és a vallás igazi arcát.” Az ateisták sokszor a hamis istenképet utasítják el, és valláskritikájuk a hívőket hitük, istenképük megtisztítására ösztönözheti.

Most pedig a kiváló zsinati teológustól, a jezsuita Henri de Lubactól veszek át néhány gondolatot, aki a Gaudium et spes k. konstitúciót kommentálva mélyrehatóan foglakozik az Istent és embert tagadó ateizmussal, illetve az ateizmussal szembeni helyes keresztény magatartásról. (Athéisme et sens de l’homme, 1967. P. de Lubac már 1944-ben közzétett egy azóta bestselleré lett munkát: Le drame de l’humanisme athée=”Az ateista humanizmus drámája” címmel.)

A dialógus sohasem jelentheti a megalkuvást, a keresztény önazonosság feladását, a nézetek összemosását (az ökumenizmusban az irénizmust, tehát a minden áron való békülést, vagy a vallásközi párbeszédben a szinkretizmust, a vallási igazságok keverését.) Továbbá az igazi párbeszédben nem ítéljük el apriori a másik felet, az ateista partnert, kerüljük a sértő polémiát és az üres fecsegést.

H. de Lubac szerint három szóval jellemezhetjük az ateistákkal folytatandó helyes párbeszédet: dialógus, szembesülés, harc. Ha helyesen értjük a három kifejezést, egyáltalán nem zárják ki egymást, hanem inkább feltételezik, kiegészítik – összekapcsolódnak. Nem kell szégyellenünk, hogy az ateizmussal való konfrontációban a harcra is felkészülünk. Nem az ateisták személyét támadjuk, hanem az ateizmust. Persze lelki fegyvereket használunk. Legelőször pedig önmagunk ellen fordítjuk e fegyvereket, a bennünk rejtőzködő ateizmust vagy hamis istenképet igyekszünk legyőzni. Mert a hit és a hitetlenség határvonala tulajdonképpen mindannyiunk szívén keresztül húzódik. A hívő magatartása, amikor szembesül az ateizmussal, vagy az ateista őt támadja, nem lehet más, mint a harc: harc Istenért, - hangsúlyozza H. de Lubac. Példának a tudós gondolkodó, rendtársa és barátja, Teilhard de Chardin magatartását idézi. A neves paleontológus a tudományos világban forgolódott, sok barátot szerzett nem hívő tudósok körében is. Ő jelentette ki – nem titkolta -, hogy „harcban áll a személyes Istenért.”

A hívőnek el kell fogadnia a vallás, hite elleni jogos kritikákat, meg kell szabadulnia minden farizeizmustól, és hiteles tanúságtételre kell törekednie. És szüksége van alázatra: ez a hitben való szilárdság feltétele. Mert hitünk nem emberi érték, valami biztos tőke, hanem Isten kegyelmi ajándéka. Értelmes, de nem az ész szüleménye, abszolút misztérium, amelyet mindig el kell mélyíteni a feltámadt Krisztus Lelke erejében, meg kell tisztítani a babonás elemektől, és szeretetben kell gyümölcsöztetni.

H. de Lubac írja Paradoxes c. aforizmagyűjteményében: „Mindig elismerni, hogy többé-kevébé hitetlen vagyok, bírálni a hitemhez tapadt hibákat, soha nem elégedni meg hitem minőségével, kizárni hívő magatartásomból minden farizeizmust. De mindez nem jelenti azt, hogy a hitetlenségnek részben igaza van; éppen ellenkezőleg: ezzel ténylegesen megmutatom, hogy nincs igaza.”

VI. Pál hangsúlyozta 1965-ben egyik beszédében, hogy a „testvériség párbeszédét” annak a meggyőződésnek kell vezérelnie, hogy a hit nem a keresztények kizárólagos java, tulajdona. Mivel hitünk Isten ajándéka, nem jogosít fel semmiféle felsőbbrendűségre

Ma, amikor az új evangelizálást sürgeti a Pápa a gyakorlati ateizmus világában, megszívlelhetjük Henri de Lubac atya fentebb ismertetett irányelveit: párbeszéd, szembesülés, harc. Párbeszéd a nem hívőkkel, harc a szellem fegyvereivel az ateizmus ellen önmagunkban és körülöttünk. Felkészülni arra, hogy számot adjunk hitünkről és reménységünkről, főleg pedig hiteles tanúságot tenni Krisztusról szeretetben gyümölcsöző, megélt hitünkkel.