A Názáreti Jézus Húsvétja – P. Szabó Ferenc sorozata Joseph Ratzinger – XVI. Benedek a Názáreti Jézus c. műve 2. kötetéről – III. rész: Jézus főpapi imája

A lábmosás jelenete után következik a János-evangéliumban Jézus hosszú (14-16. fej.) búcsúbeszéde, majd ezután (17. fej.) Jézus főpapi imája. (Ezt az elnevezést a 16. században egy luteránus teológus, David Chytraeus adta neki. Az egyházatyák korában ezt az imát főleg Alaexandriai Cirill (+444) magyarázta.) A pápa itt a bevezetésben (94) hivatkozik még André Feuillet monográfiájára, aki a középkori szerző, Ruppert Deutz szövegét idézi, amely jól összefoglalja a főpapi ima lényegét: „Haec pontifex summus propitiator ipse est propitiatorium, sacerdos et sacrificium pro nobis oravit” – Itt a Főpap, aki maga a Kiengesztelő és a Kiengesztelés, Pap és Áldozat volt, értünk imádkozott. (PL 169, 764B.)

A főpapi ima helyes megértésének kulcsát Ratzinger/XVI. Benedek André Feuillet biblikus teológus említett monográfiájában (Jn 17. fejezetének komentárjában) találta meg. Őt követi további magyarázatában. Feuillet megmutatja, hogy ezt az imát csak a zsidó kiengesztelés-liturgia (Jom hak-Kippurim) hátterében érthetjük. Az ünnepnek teológiai értelme Jézus imájában „valósul meg”, szószerinti értelemben: Jézus fordítja át a rítust valósággá.

Hogy mindez érthető legyen, Ratzinger idézi és magyarázza a Leviták könyve 16. fejezetében és 23, 26-32-ben leírt szertartást. Az engesztelés napja Izrael általános bűnbánati és engesztelő napja a 7. hónap (Tisri) 10. napján. Erre a napra az előírások böjtöt és szombati nyugalmat rendeltek. A főpap egyszerű fehér öltözéket viselt, amikor szolgálatát végezte. Ő volt a legfontosabb személy, a szentek szentjébe csak ő léphetett be. Először odavezették az áldozati állatokat (2 kecskebakot, egy kost és egy bikát) a szentély bejáratához, majd sorsot vetettek a két kecskebakra: az egyik Jahvéé lett, a másik Azazelé, a gonosz pusztai démoné. Ezután a főpap levágta a bikát engesztelésül magáért és háza népéért, majd belépett a szentélybe. Itt először tömjénezett, azután vért hintett egyszer a szövetség ládájára, kétszer a láda elé, ill. az engesztelés helyére. Sor került arra, hogy a szentélyt megtisztítsák a nép bűneitől: a főpap a sorsvetéskor Jahvénak jutott kost levágta, és vérét, mint a bikáét a szentélyben az engesztelés helyére és a kiengesztelés táblája elé hintette. Nem részletezzük tovább a szertartást.

A Feuillet-t követő Ratzinger pápa szerint (96) Jézus főpapi imája pontosan követi a kiengesztelés rítusának struktúrája. Jézus is először önmagáért, majd az apostolokért, végül mindazokért imádkozik, akik az apostolok szavára hinni fognak, minden idők Egyházáért (Jn 17, 20) - Jézus imája őt, mint a kiengesztelés napja főpapját mutatja be. Az ő keresztje és felmagasztalása a világ kiengesztelésének napja, akiben az egész világtörténelem – minden emberi bűn és rombolás ellenére – megtalálja értelmét. Ezenkívül János 17. fejezetének teológiája pontosan megtalálható a Zsidóknak írt levél hosszú elemzésében. Az ószövetségi kultusz jelentése Jézus Krisztusban tárul fel, annak lelke Jézus imájában jelenik meg. De Szent Pál teológiája is e központ felé mutat. A 2. Korintusi levélben (5, 16-31) hirdeti: „Mindaz, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi tovatűnt, lám valami új valósult meg. Mindez Istentől ered, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, s aki ránk bízta a kiengesztelés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal s nem számítja be bűneinket, sőt ránk bízta a kiengesztelés igéjét. (…) Krisztus nevében kérlek: engesztelődjetek ki Istennel!”

Ratzinger könyve ezután (97) felveti a Jézus főpapi imája és az Eucharisztia közötti összefüggést. Van egy mély összefüggés. Jézus imája Atyjához az engesztelés rituáléját átalakítja imává. A templomi állatáldozatok helyébe a felajánlás szó módján történik (a görög atyák szerint ez thusia logiké). Szent Pál is a Római levélben (12, 1) „észszerű istentiszteletről” beszél (logiké latreia). Természetesen, ez az áldozat helyébe lépő Szó nem puszta szó. Mindenekelőtt nem pusztán emberi szó, hanem annak a Szava, aki maga a Szó/Ige, aki minden emberi szót Istennel való párbeszédébe, az ő értelmébe és szeretetébe felvesz. De több is, mint szó, mert ez az Örök Szó/Ige mondta, amikor a világba lépett: „Nem kell neked a vér s az ételáldozat, de embertestet alkottál nekem, engesztelés sem kedves, s égő áldozat. Így szóltam hát: íme, eljövök, Istenem, hogy akaratodat megtegyem.” (Zsid 10, 5-7; vö. Zsolt 40,7). A Szó Test, és még több, nekünk adott Test és kiontott Vér. (98)

XVI. Benedek a 4. fejezet 2. részében (100-119) részletezi a főpapi ima fontosabb témáit:
„Az örök élet az, hogy ismerjenek téged, egyedül igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (17, 3)
„Szenteld meg őket az igazságban…” (17, 16)
„Megismertettem nevedet az emberekkel, akiket a világból nekem adtál.” (17,6)
„Hogy mindnyájan egyek legyenek…” (17, 21)

Most csak az utolsó téma gondolataiból emelünk ki néhányat. Mert a téma a reformáció óta napjainkig, az ökumenikus párbeszédben nagyon időszerű. Az egységet Jézus sokszor ismétli imájában. Hogy a világ higgyen, ennek feltétele a Jézusban hívők egysége. A hívők egységének lényeges eleme a hit Istenben és küldöttjében, Jézus Krisztusban. Napjainkban is, az ökumenikus mozgalomban, a keresztények egységéért végzett imában mindig hivatkozunk Jézus „végrendeletére”: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (17, 21-22)

De vajon melyik egységért imádkozott Jézus, melyik az a hívő közösség a történelemben? A pápa válaszában hosszan idézi itt (111-112) Rudolf Bultmann protestáns exegéta János-kommentárját (Das Evengelium des Johannes, S. 393f.): Az egységet az Atya és a Fiú egysége alapozza meg. Tehát nem természetes vagy történelmi adottságokra épül, nem lehet szervezéssel, intézményekkel vagy dogmákkal biztosítani. Csakis a kinyilatkoztatott Szó hirdetése révén lehet megteremteni, amelyben jelen van maga a Kinyilatkoztató, egységben az Atyával. Ha az igehirdetéshez szükség van is intézményekre és dogmákra, de ezzel még nem lehet az igaz igehirdetés egységét garantálni. Ott tud hitelesen felhangzani a Szó, ahol megőrzik a Tradíciót. Ahol nem lehet ellenőrizni az igehirdetést, ahol a Szóra válaszoló hit láthatatlan, ott az igazi egység is láthatatlan. Láthatatlan, mivel egyáltalán nem „világi jelenség”.

Ratzinger pápa, miután idézte Bultmann szövegét, megjegyzi: meglepő mondatok, több kijelentését lehet vitatni: pontosítani ilyen fogalmak, mint intézmény, dogma, igehirdetés egysége, tradíció - jelentését. És milyen a felfogása a láthatatlan „egyházról”, amely helyett a „gyülekezet” szót használja? Vajon Bultmann Jézus imájának helyes értelmezét nyújtja? Az biztosan igaz, hogy a tanítványok – a leendő Egyház – egysége, amelyért Jézus imádkozott, nem „világi jelenség” („kein weltliches Phänomen”) Az egység nem a világtól jön. A tapasztalat jól mutatja, honnan jön a megoszlás, a szakadások: amennyiben a világ hat a világegyházban. Az egység csak az Atyától jöhet a Fiú által, aki a Szentlelket küldte, és működik az Egyházban; az egység a Kereszt gyümölcse, a halál és a feltámadás átalakulásán keresztül. És ennek a jelen levő Lélek erejében konkrétan. láthatóan is meg kell nyilvánulnia. Azért az egységért imádkozott Jézus, amely az Atyától jön Krisztus által, és a benne hívők közösségében látható lesz. A „gyülekezet” láthatatlan egysége nem elég.

A jövendő Egyház alapja is ez a hit, amelyet Péter a többi apostol nevében megvallott, miután a kafarnaumi beszéd hallatára több tanítvány elhagyta Jézust (Jn. 6,69): „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje.”(114)