A jó búza között konkoly - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 16. vasárnapra

Jézus példabeszéde a konkolyról illusztrálja az egész emberi történelmet: a világ szántóföldjén a kezdetektől jelen van a jó búza között a konkoly, csak a világ végi aratáskor, vagyis a végítéletkor választják szét a búzától a konkolyt, és vetik tűzre. A Biblia elején, a teremtéstörténetnél olvashatunk a bűnbeesésről, majd az emberek bűneinek elszaporodásáról, a gonosz birodalmának kiterjedéséről. Szent Ágoston az Isten városáról írt történelemteológiai művében két „városról”, országról, táborról beszél. Az egyiket a gőg építette: az önszeretet Isten megvetéséig, a másik Isten országa, amelynek alapja Isten szeretete önmagunk megalázásig, a gőgös önteltség legyőzése. A kettő harcban áll egymással. Ugyanígy Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvében a Két zászlóról szóló elmélkedés szembeállítja Krisztus és Lucifer táborát.

A XX. században megtapasztaltuk az „emberarcú barbárság” retteneteit, a különböző színű totalitarizmusok embertelenségeit. De napjainkban is terjed a gonoszság, az embertelenség, a pusztítás: modern világban a média nemcsak hasznos információkat közöl, serkent a szolidaritásra, segít az új nemzedék nevelésében, de ugyanakkor terjeszti a rossz penészgombáit, bacilusait is, rombolja az erkölcsöket, erőszakra ösztönöz. Ez naponta tapasztaljuk, még ha igyekszünk is az árral szemben úszni, fékezni a rosszat, jó magot vetni akkor is, hogy az ellenség konkolyt hint a jó búza közé.

Nem szükséges tehát hangsúlyoznunk, hiszen mindenki tapasztalatból tudja – a felserdülő kamasztól az aggastyánig -, hogy a rossz ott van a világban, környezetünkben, az önző, kapzsi, pénzsóvár és élvhajhász társadalomban, és kísért bennünket, hiszen a rossz cinkosa bűnre hajló természetünk is. Sőt, azt mondhatnánk, hogy a jó és a rossz határvonala saját szívünkön keresztül húzódik. Mindannyian bűnösök vagyunk, és rászorulunk az Úr irgalmára. És még a látszólag elvetemült gonosztevőben is jelen van valami isteni szikra, hiszen Isten képmása, és ki tudja, milyen okok, befolyások, neveltetés hiánya stb. vitték a végzetes útra. Csak Isten lát a lelkekbe. Isten, akinek megbocsátó irgalma mindig mindenki számára felajánlott. Jézus a kereszten az utolsó pillanatban is felajánlja az üdvösséget a megtérő jobb latornak. Az utolsó sóhajban is benne lehet a megtérés vágya, vallomása.

És itt van Jézus konkolyról szóló példabeszédének csattanója, legfőbb tanulsága. A szolgák kérdésére, akik ki akarják tépni a konkolyt a jó búza közül, így válaszol az Úr: „Nem! nehogy a konkolyt gyomlálva kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok, hadd nőjön föl mindkettő az aratásig. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze és kössétek kévébe, hogy tűzre kerüljön, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe.” Jézus aztán még megmagyarázza az apostoloknak példabeszédét. Majd a világ végén az ítéletkor lesz a kirostálás, szétválasztás.

A példabeszédnek valójában kettős tanulsága van: az egyik az említett vigasztaló: Isten türelmes, várja, hogy a bűnös megtérjen, hiszen nem akarja halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen. Ezért küldte el Fiát, adta oda értünk, hogy életünk legyen, és bőségesen legyen. A másik: félelmetes intés! A világ végén jön az ítélet: ha valaki mindvégig kitart a gőgös lázadásban, és nem fordul az élő Istenhez irgalomért, e lázadó ellen Isten sem tehet semmit. Nem semmisíti meg szeretett teremtményét, tiszteletben tartja szabadságát: „Ember legyen meg a te akaratod!” És ez a kárhozat: az ember elszakadva az élő Istentől és az üdvözültek szeretetközösségétől, saját semmiségébe zuhan, és a visszautasított szeretet tüzében ég.