Joseph Ratzinger: A Názáreti Jézus Húsvétja - P. Szabó Ferenc sorozatának II. része: A lábmosás

„Közel volt már Húsvét ünnepe. Jézus tudta, hogy eljött az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához. (…) A vacsora alkalmával történt…” (Jn 13kk.)

A János-evangéliumban, amikor Jézus szenvedése előtt tanítványaival az utolsó estét tölti, és elkölti az utolsó vacsorát, két „saját” epizód szerepel: a lábmosás és Jézus búcsúbeszéde. XVI. Benedek ennek a két mozzanatnak szentel egy-egy fejezetet, mielőtt a szinoptikusok alapján az utolsó vacsora történetét elemezné.

Közel volt Húsvét; Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amikor e világból visszatér, átmegy az Atyához. Az utolsó vacsora az ő „órája”, ez az óra a végsőkig menő szeretet órája. „Mert szerette övéit, mindvégig szerette őket. Az „átmenet” és a „szeretet” egymást kölcsönösen megvilágítják. Jézus „órája” a nagy átmenet, átalakulás órája, amely a végsőkig menő szeretet (agape) által valósul meg. Ezzel Jézus beteljesíti küldetését, amint utolsó szava a kereszten ezt kifejezi: „Beteljesedett!” - telestai (Jn 19, 30). Ez a vég/telos önmaga teljes átadása, odaajándékozása a halálban. Jézus itt is, mint sokszor kifejezi azt, hogy az Atyától jött és visszatér hozzá. De ez lényegesen különbözik a régi filozófiából (különösen Plótinoszból) ismert exitus és reditus mozgástól. Jézus leereszkedése a szeretet mozdulata: leszáll az isteni létrendből a teremtményi létrendbe az emberség felvételével, és visszatér az Atyához – nem egyedül, hanem – az egész emberiséggel. Nem veti le testét, hanem megdicsőült testével tér vissza, és mindenkit magához vonz, magával visz. Arról van itt szó, amit Szent Pál a Filippiekhez írt levél 2. fejezetének Krisztus-himnuszában ír: Jézus Krisztus isteni mivoltához nem ragaszkodva szolgai alakot vett fel, „kiüresítette önmagát…megalázta magát és engedelmes lett a kereszthalálig, ezért Isten felmagasztalta.”

A „leereszkedést” fejezi ki a lábmosás epizódja. „Jézus tudta, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött és Istenhez megy, fölkelt a vacsorától, levette felsőruháját, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak lábát…”

Az epizódban háromszor visszatér a „tiszta” kifejezés Péter tiltakozása és Jézus válasza során. János evangéliuma utal a zsidó vallási hagyományra: az ember csak lelkileg (a bűntől) megtisztulva léphet közösségre a szent Istennel. Az evangéliumokban sokszor szó van a zsidók kultikus tisztálkodásáról. Márk (7, 6-23) Jézus ajkára adja ezeket a kemény szavakat, amelyekkel a csak a külső tisztálkodásra adó farizeusok és írástudók magatartását korholja: „Ti képmutatók, találóan jövendölt rólatok Izajás (Iz 29, 13)…Isten parancsát nem tartjátok meg, de emberi hagyományokhoz /korsók és poharak mosogatásához stb./ ragaszkodtok…”

Majd Jézus a tömegnek megmagyarázza: „Nem az szennyezi be az embert, ami kívülről jut szájába, hanem az szennyezi be, ami az emberből távozik…A szívből származik ugyanis minden rossz gondolat, paráznaság, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, hamisság, kicsapongás, irigység, káromkodás, kevélység, léhaság. Mindez a gonoszság belülről ered és tisztátalanná teszi az embert.” Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk (15, 5-11): a jeruzsálemi apostoli zsinat alkalmával Péter a mózesi törvénnyel szembeállítja az új törvényt, amely a most megtért zsidókra és pogányokra egyaránt vonatkozik: „A szíveket vizsgáló Isten kinyilvánította akaratát, mikor nekik /a pogányoknak/ éppen úgy megadta a Szentlelket, mint nekünk, és nem tett különbséget köztünk és közöttük, mikor a hit által szívünket megtisztította.” Tehát a szívet a hit tisztítja meg, amely a Szentlélek ajándéka.

János 13. fejezetében a lábmosás út a megtisztuláshoz. De végső soron Jézus halálig menő szeretete, értünk kiontott vére tisztít meg bennünket bűneinktől. Erről ír Szent Pál a Római levélben (5, 9; vö. 3, 25): „Isten azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Most tehát, amikor már megigazultunk vérében, sokkal inkább megment minket a büntetéstől.” Ezt bőven kifejti a Zsidóknak írt levél, amikor Krisztusról, az Újszövetség főpapjáról és tökéletes áldozatáról ír (9, 11-14): Ha bakok és bikák vére révén az emberek külsőleg megtisztulnak, „mennyivel inkább tisztítja meg lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, - aki az örök Lélek által önmagát ajánlotta föl szeplőtelen áldozatul Istennek – hogy az élő Istennek szolgáljunk.”

A lábmosás tanúságaként (13, 14kk) Jézus figyelmezteti tanítványait: ha Ő, a Mester ezt tette, nekik is követniük kell példáját az alázatos szolgálatban. De Ratzinger pápa itt (78) figyelmeztet - Rudolf Schnackenburgra és az egyházatyákra is hivatkozva - : nem csupán alázatosságra intő példaadásról, morális tanításról van itt szó, hanem tágabb értelemben vett sacramentumról; tehát nem egy konkrét szentségről, hanem Krisztus egész misztériumáról – életéről és haláláról. Önátadásának belső dinamikájából fakad a mi új életünk, ha hiszünk:, amint később búcsúbeszédében mondja : „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amiket én magam cselekszem, sőt nagyobbakat is, mert én az Atyához megyek.”

A lábmosás tanúsága és az áruló Júdás távozása után, valamint Péter tagadásának megjövendölés előtt adja Jézus új parancsolatát: „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is. Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13, 34-35). Az ószövetségi tízparancsolat útja vezet az új törvényhez. Jézus a Hegyi beszédben tökéletessé tette a mózesi törvényt, radikális követelményeket állított a keresztények elé. A pápa itt (81) Szent Ágostonra hivatkozva magyarázza az új parancsolatot, a szeretet törvényét, amely megtisztít és újjáteremt bennünket, úgy hogy – amint Szent Pál írja (Gal 2, 21) – „Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem. Amennyiben most testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem s önmagát adta értem.” A pápa itt (82) még Aquinói Szent Tamásra hivatkozik (S. Theol. I-II q. 106 a.1): „Az új törvény a Szent Lélek kegyelme.” Nem új erkölcsi norma, hanem Isten Lelkétől ajándékozott új belső élet. Ezt a valóban új tapasztalatot a kereszténységben Ágoston Vallomásaiban (Conf. X. 29, 40) a híres formulában foglalta össze: „Da quod iubes et iube quod vis, add meg, amit parancsolsz, és parancsolj, amit akarsz.

Az ajándék (sacramentum) – példa (exemplum), lesz, de mégis mindig ajándék, kegyelem marad. A keresztény lét először ajándék, amely azonban mindig megköveteli a kegyelemmel való együttműködés dinamikáját.

XVI. Benedek még a János-evangélium 13. fejezete elemzésekor, a lábmosás epizódjával kapcsolatos két fájdalmas tényről eszmélődik: Júdás árulása titkáról, valamint Jézus és az őt megtagadó Péter párbeszédéről. Ez utóbbiról szólva (86kk) felidézi a Fülöp Cezárea-i jelenetet, amikor Péter értetlenül megjegyzi a szenvedését előre jelző Jézusnak: „Ments Isten, Uram! Ilyesmi nem történhet veled!” (Mt 16, 22) Most a lábmosásnál tiltakozik: „Az én lábamat meg nem mosod soha!” (Jn 13, 8) Az evangéliumi történeten végigvonul ez az értetlenség. A hatalom Istene megalázkodását nem értik. Isten hatalma más: a Messiásnak a szenvedésen át kellett bemennie dicsőségébe

A lábmosásról szóló fejezetre visszapillantva (91-92) XVI. Benedek megjegyzi: Jézus megalázkodásában mintegy láthatóvá válik egész élete és halála szolgálata: az Úr úgy előttünk, mint Isten Szolgája, beteljesíti Izajás második énekét a szenvedő szolgáról (Iz 49, 1-9a): Az Úr „így szólt hozzám: ’Szolgám vagy, benned fogok megdicsőülni.” Bizonyos szempontból ez a jánosi szenvedésteológia alapvonala: a szolgai alávetettség és dicsőség (doxa) együtt állandóan visszatér nála a szenvedéstörténetben. Jézus lealacsonyodása a kereszthalálig kinyilvánítja Isten dicsőségét.

Jézus az Olajfák hegyén megrendülve könyörög: „Szabadíts meg attól az órától, Atyám? De hiszen éppen azért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg nevedet.” Erre szózat hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és továbbra is megdicsőítem.” (Jn 12, 27kk).

(szf)