„Isten országa bennünk van” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 15. vasárnapra
Isten országa, amelyet
Jézus gyakran példabeszédekben hirdetett, elérkezett az ő eljövetelével. Ő maga az
Isten Országa, ahogy az egyházatyák ismételték. Az országot Isten maga a hívő lelkekben
bontakoztatja ki. Sok hasonlatot, példázatot olvashatunk az evangéliumokban erről
az elérkezett, de még be nem teljesedett, a lelkekben kibontakozó, de csak a világ
végén, az ítéletkor és feltámadáskor beteljesedő Országról. Az Egyház, amelynek tagjait
a feltámadt Krisztus élteti, a zsinat tanítása szerint nem azonos az Isten Országával,
csak annak csírája, eljövetelének előkészítője.
A vasárnapi evangélium a magvetőről
és a magvetésről, amelyet maga az Úr Jézus magyaráz meg a kissé értetlen tanítványoknak,
azt világítja meg, hogy az Ige hallgatóinak nyitott füllel és szívvel kell fogadniuk
az Ige magvait, hogy azok kicsírázzanak, kibontakozzanak, és termést hozzanak. A nyitottságot
a hit és az alázatos tanulékonyság adja. A Mester által idézett izajási jövendölés
félelmetes igazságra utal: vannak öntelt, süket és vak, kérges szívű hallgatók, megátalkodott
emberek, akiknek lelkébe nem hatol be a kegyelem világossága, így a Krisztus által
hozott üdvösséget nem fogadják be, a kegyelem magva nem bontakozik ki. Isten Országa
bennünk van: a kegyelmi élet a megkezdett örök élet, amely majd a feltámadás dicsőségében
teljesedik be.
A vasárnapi szentlecke a Római levél 8. fejezetéből a jövendő
dicsőség látomása. XVI. Benedek a keresztény reményről írt körlevelében a Római levél
8. fejezete 24. verséből indul ki: már meg vagyunk váltva, de üdvösségünk még reménybeli.
A beteljesedés, a végső dicsőség még reménység tárgya. A hívők élete a már és a még
nem közötti feszültségben zajlik. Pál apostol a jövendő dicsőség felcsillantásával
vigasztalni akarja szenvedő olvasóit:”a jelen szenvedések nem mérhetők az eljövendő
dicsőséghez!” Most még a megváltottak is reménységgel várják a fogadott fiúság beteljesedését;
az egész vajúdó teremtéssel sóhajtozva, nyögve várják a végső feltámadást, amikor
testünk is, meg az üdvösség drámájának a színtere is részesül a dicsőségben, amikor
új ég és új föld lesz, amikor megszűnik a szenvedés és a halálfélelem.
Ratzinger
pápa írja (Spe salvi, 35): „Ha nem tudunk többet remélni, mint ami éppen elérhető,
vagy amit az uralkodó politikai és gazdasági hatalmak a remény tárgyaként elénk adnak,
akkor az életünk hamarosan reménytelenné válik. Fontos tudni: még mindig remélhetek
akkor is, ha életem számára vagy az én történelmi órám számára látszólag már semmi
nem várható. (…) Kétségtelen, mi magunk Isten országát nem tudjuk fölépíteni – amit
mi építünk, az csak emberi ország marad az emberi természet összes korlátjával. Isten
országa ajándék s éppen ezért nagy és szép, és válasz a reményre. (…) De ha tudjuk
is, hogy tetteink a menny értékéhez föl nem érnek, az is igaz, hogy a cselekedeteink
nem közömbösek Isten előtt, ezért nem közömbösek a történelem folyása szempontjából
sem. Képesek vagyunk megnyílni a közeledő Isten előtt, és a világot is nyitottá tudjuk
tenni az igazság, a szeretet, a jó számára. Ez az, amit a szentek tettek, akik mint
’Isten munkatársai’ hozzájárultak a világ üdvösségéhez (vö. 1Kor 3, 9). Meg tudjuk
szabadítani a világot azoktól a mérgektől és szennyeződésektől, amelyek tönkre tehetik
a jelent és a jövőt.”
Az Isten ígéreteibe vetett nagy remény bátorságot ad
a cselekvésben és a szenvedésben. A hívőknek a cselekvés és a szenvedés a remény iskolája,
hangoztatja Benedek pápa. Mivel pedig isteni segítség nélkül képtelenek vagyunk igazán
szeretni és szolgálni testvéreinket, kérnünk kell a feltámadt Krisztus Lelkének segítségét.
Szent Pál írja: „Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek is, mert nem tudjuk, hogyan
imádkozzunk helyesen. A Lélek azonban maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható
sóhajtásokkal. (…) Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra szolgál, azoknak,
akiket rendelése értelmében szentségre hívott. Akiket ugyanis eleve ismert, azokat
előre arra rendelte, hogy hasonlókká váljanak Fia képmásához” (Róm 8, 26-28).