XVI. Benedek beszéde a „Ratzinger-díj” átadásakor

Amint arról beszámoltunk, XVI. Benedek csütörtökön délelőtt átnyújtotta a Joseph Ratzinger-XVI. Benedek Alapítvány díját három kitüntetett tudós személynek: Manlio Simonetti patrológusnak, valamint González de Cardedal spanyol professzornak és Maximilian Heim német ciszterci apátnak. Röviden ismertettük a pápa beszédét, amely a teológia, a hit tudománya mivoltával foglalkozott. Most kissé részletesebben elemezzük beszédét.

A pápa – miután gratulált a három kitüntetettnek, akiknek laudációját már mások elmondták – arra a kérdésre keresett választ, hogy valójában mi is a teológia. A hagyomány szerint a hit tudománya. De vajon a hit nem ellentétes a tudománnyal? Vajon nem szűnik meg a hit, amikor tudomány lesz belőle? E kérdések azért merülnek fel, mert a modern korban átalakult a tudomány fogalma, és így a középkori fogalom, a teológia, mint tudomány is, amely nagyszerű eredményeket mutatott fel, ezzel a modern tudományfogalommal szembesül.

Először, hogy tudománynak mutatkozzék, a hitet homályban hagyta, majd a gyakorlatra összpontosított, kapcsolatban a pszichológiával és a szociológiával, tehát hasznos tudomány akart lenni az élet számára. Ez is fontos, de ha a teológia alapja, a hit, egy időben nem lesz a gondolkodás tárgya, ha a gyakorlat csak önmagával foglalkozik, vagy egyedül a humán tudománytól kapott segítségből él, ebben az esetben a gyakorlat üres lesz és minden alapot nélkülöz.

Ezután a pápa azt világította meg, hogy a teológiában az igazság kérdése játszik szerepet, hiszen az igazság utolsó és lényeges alapja. Tertullianus kifejezését idézte, aki Jézus szavait értelmezte: Jézus ezt mondta: Én az igazság vagyok, nem a szokás: non consuetudo, sed veritas. A pogány vallások consuetudók, szokások voltak, őrizték a hagyományos formákat, remélve, hogy így helyes kapcsolatban maradjanak az isteni misztériumokkal. Az ókorban a kereszténység forradalmi mozzanata volt a szakítás a szokással az igazság szeretete végett.

Tertullianus főleg Szent János evangéliuma alapján értelmezte a keresztény hitet, aki Krisztust a Logosz fogalommal jelöli. Ha Krisztus a Logosz, az igazság, az embernek a saját logoszával, értelmével kell neki válaszolni. Meg kell nyílnia a Logosz, a teremtő értelem előtt, akitől értelme származik, és aki ezt visszaadja neki. Ebből érthető, hogy a keresztény hit természeténél fogva létrehozza a teológiát: kérdezni kell a hit értelmességéről, tisztáznia kell az értelem (Vernunft) fogalmát és a tudomány különböző jelentéseit, továbbá a hit és az értelem kapcsolatát.

A pápa ezután Szent Bonaventúrára hivatkozott, akiről – mint ismeretes - habilitációs disszertációját írta. Szent Bonaventúra a Szentenciák kommentárja bevezetőjében az értelem kettős jelentését említi: az egyik összeegyeztethetetlen a hit természetével, a másik viszont éppen a hit természetéhez tartozik. Létezik a violentia rationis, az értelem despotizmusa, amely mindenek feletti bírónak képzeli magát. Amely mindent ki akar próbálni.

Ez a fajta ratio, értelem a modern korban csúcsára hágott a természettudományokban. A tapasztalati értelem ma a tudományosnak nevezett racionalitás egyetlen formája. Amit nem lehet tudományosan verifikálni (igazolni) vagy falszifikálni (hamisítani) az kívül esik a tudomány területén. Kétségtelen, hogy ezzel a módszerrel nagyszerű eredményeket értek el a természet és törvényei megismerésében; ezt senki komolyan nem vonhatja kétségbe. De az értelem ilyen használatának megvannak a korlátai: Isten nem lehet tárgya az emberi megtapasztalásnak.

Mert Ő Alany, Személy, és csak a személyközi viszonyban nyilatkozik meg. Ebben a személyes távlatban beszél Bonaventúra az értelem másik jelentéséről. A szeretet jobban meg akarja ismerni azt, akit szeret. Az igazi szeretet nem vakít el, hanem látóvá tesz. Ide tartozik a megismerés szomjúhozása, a másik személy igazi megismerése.

Ezért az egyházatyák beszéltek – az Izraelnek tett kinyilatkoztatáson kívül is – pogány filozófusokról, akik keresték Istent: szomjazták az igazságot, tehát Isten útjain jártak. Ha nem ilyen módon használják az értelmet, a nagy emberi kérdések az értelmen (megértésen) kívül maradnak, és az irracionalitásba hanyatlanak. A helyes hit az értelmet az Istennek való megnyílás felé irányítja, hogy az igazság szeretetétől vezérelve közelebbről megismerhesse Istent.

A kezdeményezés Istentől jön, aki az ember szívébe oltotta Arca keresését. A teológia részét alkotja tehát egyrészt az alázat, amely hagyja, hogy Isten „megérintse”, másrészt az a fegyelem, amely igazodik az értelem rendjéhez, amely megőrzi a szeretetet a vakságtól és segíti kibontakozni látóképességét.

(szf)