Párbeszéd a keresztény Kelettel, az ortodoxiával – P. Szabó Ferenc SJ könyvismertetése

Amint erről beszámoltunk, Szent Péter és Pál ünnepe alkalmával – a hagyomány szerint – küldöttség érkezett a Vatikánba a konstantinápolyi testvéregyházból. Ebből az alkalomból ismertetünk egy fejezetet a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa volt elnöke, Walter Kasper bíboros interjúkötetéből, amely magyarul is megjelent 2009-ben a Vigilia Kiadónál: Walter Kasper – Daniel Deckers: A hit szívverése.
X. fejezet.

Walter Kasper bíboros a Pápai Tanács elnöke volt, amikor Daniel Deckers teológiai író, a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) politkai szerkesztője érdekes és tanulságos beszélgetést folytatott vele. Az 1933-ban született W. Kasper, jelentős teológus, majd püspök, 2001-től, mint bíboros vezette az Egységtörekvés Tanácsát. 2010. július 1-én XVI. Benedek elfogadta – életkorára való tekintettel benyújtott – lemondását, és utódául a Tanács élére Kurt Koch bázeli püspököt nevezte ki, akit egyben érseki rangra emelt. Walter Kasper rendkívüli nehéz körülmények között folytatta az ökumenikus párbeszédet ortodoxokkal, protestánsokkal, anglikánokkal, valamint a nagy vallások képviselőivel.

Jelentős szerepe volt W. Kaspernek – a II. János Pál által sürgetett – keresztény Kelettel támadt nehézségek (főleg a görög-katolikusok és ortodoxok közötti vita) elsimításában, a katolikus-ortodox párbeszéd egyengetésén. W. Kasper min teológus Johann Adam Möhler XIX. századi német teológus egyháztanát követte, miként a francia domonkos, Yves Congar is: azt vallotta, hogy egy-egy eretnekség nem puszta tévedés, hanem tartalmaz valamilyen részigazságot, másrészt az eretnekség ellen küzdő egyház is ki van téve annak a veszélynek, hogy egy másik szempontból egyoldalúvá váljon. A XX. századi ökumenikus teológiának nem abból kell kiindulnia- mint a régi hitvitázó teológia tette - ami szétválaszt, hanem abból az átfogóbb valóságból, ami összeköt. Közös hitvallás bizonyos hitbeli különbségek ellenére: ez jellemezte Kasper „hitvallás-ökumenéjét”. Egység a sokféleségben: „ A jövő egyetlen egyháza nem homogén egyház lesz. A katolicitás teljességet jelent, abban az értelemben, ahogyan Pál az egyház egységét a különböző lelki adományok egységében látja. Az egyház egysége ily módon nem lehet más, mint egység a sokféleségben és sokféleség az egységben.” (181-182) Kasper bíboros, az Egységtanács titkáraként, majd elnökeként, ezt a teológiát, és a zsinat által is sürgetett lelki ökuménét képviselte számos tárgyalásában. Nem titkolja, hogy a Hittani Kongregáció és az Egységtitkárság, majd Egységtanács között újra meg újra feszültségek alakultak ki. „A Hittani Kongregáció tanítói szerepben gondolkodik és szólal meg, az Egységtanács pedig dialogikus módon. (…) E két szempont nem ellentétes egymással, hanem különböző hangsúlyokról és eltérő látásmódról van szó.” (183) J. Ratzinger-XVI. Benedek határozottan folytatni akarta az ökumenikus párbeszédet a zsinat szellemében, de a hogyanról, az ökumené konkrét útjáról vitát folytattak.

A kilencvenes években krízis (válság) következett be az ortodoxiával folytatott párbeszédben. A Szovjetunió felbomlása után újra előtérbe került az uniatizmus problémája, és a régi sebek újra felszakadtak. Az ortodoxiából a katolikus egyházhoz visszatért görög katolikusok helyzetéről volt szó, akiket a kommunista hatalom idején üldöztek. XVI. Benedek pápai szolgálatának kezdete után az ortodox egyházak is esélyt láttak az új kezdetre. A legnehezebb a Vatikán és az orosz ortodox patriarkátus közötti kapcsolatok elmérgesedése volt: ez 1990/91-ben az ukrajnai uniatizmus-kérdés kirobbanásával kezdődött, majd súlyosabbá vált, amikor II. János Pál 2002-ben, az oroszországi püspökök kérésére, az Orosz Föderáció területén fennálló négy apostoli adminisztratúrát püspökség rangjára emelte, és külön egyháztartományt létesített belőlük. A moszkvai patriarkátus katolikus terjeszkedést, prozelitizmust (erőszakos térítési szándékot) látott ebben. Elkezdődött a katolikus-ellenes kampány Oroszországban. Kasper bíboros kereste a kapcsolatokat, végül 2004-ben sor került kényes moszkvai látogatására (197kk). Rómába visszatérve néhány görög katolikus ukrán számos vádat zúdított rá: azzal gyanúsították, hogy feláldozza egyházukat az ökumené oltárán. Tehát nemcsak Róma és Moszkva között lappangott konfliktus, hanem a katolikus egyházon belül is. II. János Pál rossz egészségi állapota és a moszkvai patriarkátus elutasító magatartása miatt nem kerülhetett sor Wojtyla pápa moszkvai látogatására, de szimbolikus jele volt a közeledésnek, hogy W. Kasper bíboros a pápa nevében 2004-ben elvitte a Kazani Istenanya ikonját Alexij moszkvai pátriárkának (202-205).

XVI. Benedek megválasztása új reményeket ébresztett az ortodox egyházakkal való párbeszédet illetően. 2005 júniusában Kasper bíboros ismét Moszkvába, majd Szerbiába utazott. Fontos áttörés volt a katolikus-ortodox párbeszédben a „Ravennai dokumentum, amely az egyház három szintjét különbözteti meg: a lokális szintet, a helyi egyházat (püspökséget), a regionális szintet, amely a patriárkátusnak felel meg (illetve a nemzeti és nemzetek feletti püspöki konferenciáknak), végül az egyetemes szintet. „Az egyházi élet mindhárom szintjén érvényesülnie kell a szinodális vagy kollegiális és a tekintélyi elvnek egyaránt, azaz mindenütt kell lennie egy protosznak (elsőnek), ami latinul prímást jelent. Ravenna az első lépés volt; de a teljes egyház közösség megvalósulásához még hosszú és nehéz út vezet.
A jövő eszmecserék témája a következő lesz: „Róma püspökének szerepe az első évezred egyházában.” Végső soron ara a kérdésre kell választ találni, amelyet II. János Pál tett fel 1995-ben, amikor a péteri szolgálat gyakorlásának új módjáról tanácskozást hívott össze. A közeledés folytatódott. XVI. Benedek 2008-ban Konstantinápolyba, majd rögtön az ökumenikus pátriárka háromszor Rómába látogatott, és ugyanebben az évben Kasper bíboros Kirill metropolita meghívására ismét Oroszországban tett látogatást. A Szent Pál-évben a megnyitó istentiszteletet XVI. Benedek és Barthalomaiosz ökumenikus pátriárka közösen celebrálták a Falakon kívüli Szent Pál-székesegyházban, másnap pedig a Szent Péter-bazilikában tartották a közös liturgiát. Ezek a „reálszimbólumok” a kiengesztelődés jelei voltak.