Három vértanú német pap boldoggá avatása szombaton Lübeckben

Június 25-én szombaton délelőtt a Balti-tenger partján fekvő német hanzavárosban, Lübeckben Angelo Amato bíboros, a Szentté avatási Kongregáció prefektusa boldoggá avatott három német papot, akiket egy evangélikus lelkésszel együtt Hitler 1943-ban halálra ítéltetett és kivégeztetett. A boldoggá avatási szentmisét a lübecki óváros Jézus Szíve temploma előtti téren tartották – ahol egykor a három katolikus káplán szolgált - több mint tízezer hívő jelenlétében. Amato bíboros olvasta fel a szentmise elején Benedek pápa dekrétumát, mellyel a három német papot a boldogok közé iktatta.

A szentmise homíliáját Walter Kasper bíboros, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának nyugalmazott elnöke mondta és felidézte a négy vértanú tanúságtételének utolsó, drámai óráit. „Eljött az óra” – utalt a bíboros Jézus utolsóvacsorai szavára, mellyel kezdetet adott szenvedésének. Hasonló szavakkal örökítette meg a négy halálba induló pásztor a maga tanúságtételét. Johannes Prassek, Eduard Müller, Herrmann Lange és az evangélikus pásztor Karl Friedrich Stellbrink. Számukra az óra 1943. november 10-én jött el. Hosszú hetek és hónapok várakozása után estefelé hurcolták el őket a vesztőhelyre és fejezte le őket a nyaktiló egymás után, mintegy fél óra leforgása alatt. Még sincs semmi jele a félelemnek, pániknak vagy depressziónak a naplóikban. Ellenkezőleg! Johannes Prassek atya írja: „Végre eljött ez az óra, amikor meghalhatok… Ne legyetek szomorúak! Öröm és boldogság vár rám!” Nem különbözik ettől Eduard Müller atya vallomása: „Végre eljött az óra! Néhány óra múlva lezárul az én életem útja”. Az evangélikus pásztor, Karl Friedrich Stellbrink feleségének, Hildegardnak írja: „A várva várt óra elérkezett és világosan fogom látni magam előtt az utat, a célt, mely oly ismerős nekünk, keresztyéneknek. Valóban, nem nehéz meghalni és Isten kezébe bízni magunkat”. De mindannyiuknál világosabb a közöttük legfiatalabb, a mindössze 31 éves Hermann Lange tanúsága: „Legyetek boldogok, ismét mondom nektek, legyetek boldogok!” Ma eljön életem legfontosabb órája”. Hogyan lehetséges ezeket leírni az ítélet végrehajtás előtt? – tette fel a kérdést homíliájában Kasper bíboros. Számukra igaz volt, amit Jézus mondott a búcsúbeszédében, akihez hasonlóan ők is tudtak az Istennel egyesülni. Tudták, Isten életben és halálban egyaránt megtart bennünket, tudták, hogy semmi sem tud elszakítani bennünket Krisztus szeretetétől. Ez a négy ember tudta, mit jelent kereszténynek lenni: állni ott, ahol Jézus állt, élni és meghalni vele együtt! Ahogy Jézus állt az őt keresztre küldő cinikus Pilátus előtt, éppúgy állt ez a négy ember a bíróság előtt, amely aztán Hitler parancsára halálra ítélte őket.

Nem mi vagyunk egyébként, akik boldognak hívjuk őket. Maga Jézus mondja a hegyi beszédben, hogy „boldogok mindazok, akiket az ő nevében bántalmaznak, megkínoznak és megtagadnak”. A mostani boldoggá avatás nem tesz mást, mint nyilvánosan meghirdetni azt, amit Jézus tett egykor.

A vértanúk mártírok, azaz tanúságtevők. Ez a négy boldog vértanú tanúságtétele együtt áll százezrek tanúságtételével, köztük olyan nevekkel mint a galleni püspök, a sprolli püspök, Ruppert Mayer, Karl Leisner, Bernhard Lichtenberg, Georg Häfner, Alois Andriztki, Alfred Delp, Max Joseph Metzger, és velük együtt a protestáns vértanú pásztorok, Paul Schneider és Dietrich Bonhoeffer. Ezek megmutatták abban a korban, hogy volt egy másik Németország! Voltak bátor keresztények, akik nem hajlottak meg. Ma is szükségünk van ilyenfajta emberekre, akik tudják, „hogy inkább kell engedelmeskedni az Istennek, mint az embereknek”, hiszen ma a világon a keresztények a legüldözöttebb csoport.

Végül Kasper bíboros homíliájában utalt arra, hogy napjainkban az ökumenizmus a mártírok ökumenizmusára épül: legyen az egy nagy közös munkahely, ahol együtt építjük a közös jövőt egyetlen egyházban.

(vl)