„Az új evangelizáció Nowa Hutában kezdődött” – mondta Boldog II. János Pál
(A világi hívek fontos szerepe és a szolgálati papság pótolhatatlan mivolta)
Az
Osservatore Romano c. vatikáni napilap június 5-i számában Paul Josef Cordes bíboros,
a Cor Unum Pápai Tanács nyugalmazott elnöke egyoldalas cikkben foglalja össze Wojtyła
pápa tanítását az új evangelizációról. Most ebből emelünk ki néhány gondolatot.
II.
János Pál 1979. június 9-én Nowa Hutában, Krakkó munkáskerületében szólt először az
„új evangelizációról”. A városrészt a hívők kommunizmus elleni küzdelme tette híressé.
Nowa Hutát úgy tervezték meg, mint Isten nélküli várost, amelyben nem látható semmiféle
vallásos jelkép és nincs temploma sem. A munkások azonban fellázadtak a döntés ellen
és közös erőfeszítéssel először egy keresztet állítottak fel. Az állami szervekkel
és a rendfenntartó erőkkel vívott küzdelmük eredményeként végül egy templomot is felépítettek,
amelyről II. János Pál pápa első lengyelországi apostoli látogatása során azt mondta,
hogy az a munkások verejtékének és ellenállásának köszönheti létezését.
Az
„új evangelizáció” fogalma már a kezdetektől összekapcsolja minden megkeresztelt elkötelezettségét
és szolgálatát a társadalomban és a világon, a Krisztus üdvözítő művéről való határozott
tanúságtétel révén. A hit megvallása és hirdetése nem szakemberek vagy funkcionáriusok
előjoga, hanem Isten népe minden tagjának feladata – állapítja meg a cikkben Cordes
bíboros.
„Nowa Huta keresztjénél kezdődött meg az új evangelizáció: a második
évezred evangelizációja” – mondta II. János Pál. Az új évezred evangelizációjának
vonatkozási pontja a II. vatikáni zsinat tanítása. A zsinat pedig azt hangoztatja,
hogy az evangelizálás legyen a püspökök, a papok, a szerzetesek és a világi hívek,
a szülők és a fiatalok közös műve.
1972 és 79 között Karol Wojtyła megtette
ebben az irányban az első fontos lépést, amely azonban észrevétlen maradt a nyugat
számára: meghirdette a krakkói egyháztartomány szinódusát. Ez a kezdeményezés óriási
veszélyekkel járt egy kommunista országban – írja Cordes bíboros.
A krakkói
bíboros érsek a szinódus összehívásakor megjelölte annak célját: a hit gazdagítása
és elmélyítése a modern kor igényei szerint, figyelembe véve a II. vatikáni zsinat
szándékait. Hangoztatta, hogy a hit modern kihívásai Isten egész népét, annak minden
tagját érintik, papokat és világi híveket egyaránt. A résztvevők valóban többségükben
világi hívek voltak, és mivel a kommunista hatóságok betiltották szervezeteiket, így
ún. „tanulmányi csoportokban” gyűltek össze.
Karol Wojtyła, maga is zsinati
atya, Krakkóban 1972-ben „A megújulás forrásánál. Tanulmány a II. Vatikáni zsinat
gyakorlati megvalósításáról” címmel foglalta össze legfőbb gondolatait a papság illetve
a világi hívek egyházi szerepéről. A „Lumen gentium” k. dogmatikai konstitúció értelmében
a papok, lelkipásztorok feladata, hogy „úgy gondozzák a híveket és ismerjék el az
ő szolgálataikat és karizmáikat, hogy valamennyien a maguk módján együtt munkálkodjanak
a közös művön” (LG 30. pont).
A krakkói bíboros érsek szerint a II. Vatikánum
„Isten népének zsinata” volt, amely hangsúlyozta a hivatások sokféleségét és különbözőségét
az egyházon belül, ugyanakkor meghatározta azokat az utakat is, amelyek az egyes küldetések
kölcsönös integrációjához vezetnek.
Az „Apostolicam actuositatem” k. zsinati
dekrétumból a bíboros azt a részt emeli ki, amelyik a papság sajátos szolgálatára
utal Isten szava és a szentségek révén, ugyanakkor a világi híveket bibliai, János
harmadik leveléből vett kifejezéssel „az igazság munkatársainak” nevezi (3 Jn, 8).
(Itt emlékeztetünk rá, hogy ez XVI. Benedek pápa jelszava is). A világi hívek apostolkodása
és a lelkipásztori szolgálat kölcsönösen egészítsék ki egymást, szoros közösségben
teljesítsék a rájuk bízott feladatokat. A későbbi pápa nem tagadja a két életállapot
közötti szükséges megkülönböztetést, sem a papok pótolhatatlanságát, de rámutat arra
a nagy lehetőségre, amelyet a zsinat nyitott meg a hit hirdetésére azáltal, hogy minden
megkereszteltet felszólított az apostolkodásra.
Az „új evangelizáció” kifejezés
bevezetése Nowa Hutában a krakkói bíboros érsek személyes tapasztalatának eredménye
volt. Közel állt az Oázis, vagyis a Világosság és Élet mozgalomhoz, amely egész Lengyelországban
elterjedt, dinamikus csoport volt.
1976-ban Karol Wojtyła bíboros a mozgalom
felelőseivel és a lengyel püspöki konferencia apostolkodás-bizottságának tagjaival
tartott összejövetelen kifejtette: „A tridenti zsinat utáni hagyományos plébánia
középpontjában egyetlen felelős áll. Ma ezt a plébánia modellt kell átalakítani olyan
közösséggé, amelyben mindenki felelősen részt vesz.” Az Oázis mozgalomnak éppen ez
a célja: megvalósítani a jövő plébániáját.
II. János Pál pápa 1979. június
8-án, a dél-lengyelországi Nowy Targ városkában tett látogatásakor jelentős gesztust
hajtott végre. Az Oázis mozgalom néhány fiatal tagja kenyérkosarakat hozott a találkozóra,
de a kosarakból kenyér helyett Bibliát osztottak szét a hatalmas hívőseregnek. A pápa
maga is részt vett az akkoriban hiánycikket jelentő Szentírás kiosztásában, jelképezve
ezáltal, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember”.
II. János Pál azon túl, hogy
megteremtette az „új evangelizáció” kifejezést, pápasága kulcsfontosságú célpontjaként
tűzte ki ennek gyakorlati megvalósítását, mint ahogy erre XVI. Benedek pápa emlékeztetett
2010-ben, Szent Péter és Pál apostolok ünnepén mondott homíliájában – írja Cordes
bíboros az Osservatore Romano cikkében.
Boldog II. János Pál pápa 1990. december
7-én kelt „Redemptoris missio” k. enciklikájában foglalja össze az „új evangelizáció”
megvalósításának módját, szemben azokkal a törekvésekkel, amelyek pusztán a béke,
az igazságosság, a szabadság, a testvériség értékeit hirdetik, figyelmen kívül hagyva
a názáreti Jézust, az ember Megváltóját.
„Az Isten Országa nem fogalom, doktrína
vagy program, amelyet ki-ki a maga módján értelmezhet, hanem mindenekelőtt egy személy,
akinek arca van, a Názáreti Jézus nevet viseli, a láthatatlan Isten képmása. Ha az
országot elválasztjuk Jézus személyétől, az már nem Isten általa kinyilatkoztatott
országa. Ezzel meghamisítják mind az Ország tartalmát -- így fennáll annak veszélye,
hogy pusztán emberi, ideológiai értelemben fogják fel --, mind pedig Krisztus természetét,
aki már nem Úrként jelenik meg, kinek minden alá van vetve (vö. 1Kor 15,27)”.