2011-06-14 18:06:49

„Az új evangelizáció Nowa Hutában kezdődött” – mondta Boldog II. János Pál


(A világi hívek fontos szerepe és a szolgálati papság pótolhatatlan mivolta)

Az Osservatore Romano c. vatikáni napilap június 5-i számában Paul Josef Cordes bíboros, a Cor Unum Pápai Tanács nyugalmazott elnöke egyoldalas cikkben foglalja össze Wojtyła pápa tanítását az új evangelizációról. Most ebből emelünk ki néhány gondolatot.

II. János Pál 1979. június 9-én Nowa Hutában, Krakkó munkáskerületében szólt először az „új evangelizációról”. A városrészt a hívők kommunizmus elleni küzdelme tette híressé. Nowa Hutát úgy tervezték meg, mint Isten nélküli várost, amelyben nem látható semmiféle vallásos jelkép és nincs temploma sem. A munkások azonban fellázadtak a döntés ellen és közös erőfeszítéssel először egy keresztet állítottak fel. Az állami szervekkel és a rendfenntartó erőkkel vívott küzdelmük eredményeként végül egy templomot is felépítettek, amelyről II. János Pál pápa első lengyelországi apostoli látogatása során azt mondta, hogy az a munkások verejtékének és ellenállásának köszönheti létezését.

Az „új evangelizáció” fogalma már a kezdetektől összekapcsolja minden megkeresztelt elkötelezettségét és szolgálatát a társadalomban és a világon, a Krisztus üdvözítő művéről való határozott tanúságtétel révén. A hit megvallása és hirdetése nem szakemberek vagy funkcionáriusok előjoga, hanem Isten népe minden tagjának feladata – állapítja meg a cikkben Cordes bíboros.

„Nowa Huta keresztjénél kezdődött meg az új evangelizáció: a második évezred evangelizációja” – mondta II. János Pál. Az új évezred evangelizációjának vonatkozási pontja a II. vatikáni zsinat tanítása. A zsinat pedig azt hangoztatja, hogy az evangelizálás legyen a püspökök, a papok, a szerzetesek és a világi hívek, a szülők és a fiatalok közös műve.

1972 és 79 között Karol Wojtyła megtette ebben az irányban az első fontos lépést, amely azonban észrevétlen maradt a nyugat számára: meghirdette a krakkói egyháztartomány szinódusát. Ez a kezdeményezés óriási veszélyekkel járt egy kommunista országban – írja Cordes bíboros.

A krakkói bíboros érsek a szinódus összehívásakor megjelölte annak célját: a hit gazdagítása és elmélyítése a modern kor igényei szerint, figyelembe véve a II. vatikáni zsinat szándékait. Hangoztatta, hogy a hit modern kihívásai Isten egész népét, annak minden tagját érintik, papokat és világi híveket egyaránt. A résztvevők valóban többségükben világi hívek voltak, és mivel a kommunista hatóságok betiltották szervezeteiket, így ún. „tanulmányi csoportokban” gyűltek össze.

Karol Wojtyła, maga is zsinati atya, Krakkóban 1972-ben „A megújulás forrásánál. Tanulmány a II. Vatikáni zsinat gyakorlati megvalósításáról” címmel foglalta össze legfőbb gondolatait a papság illetve a világi hívek egyházi szerepéről. A „Lumen gentium” k. dogmatikai konstitúció értelmében a papok, lelkipásztorok feladata, hogy „úgy gondozzák a híveket és ismerjék el az ő szolgálataikat és karizmáikat, hogy valamennyien a maguk módján együtt munkálkodjanak a közös művön” (LG 30. pont).

A krakkói bíboros érsek szerint a II. Vatikánum „Isten népének zsinata” volt, amely hangsúlyozta a hivatások sokféleségét és különbözőségét az egyházon belül, ugyanakkor meghatározta azokat az utakat is, amelyek az egyes küldetések kölcsönös integrációjához vezetnek.

Az „Apostolicam actuositatem” k. zsinati dekrétumból a bíboros azt a részt emeli ki, amelyik a papság sajátos szolgálatára utal Isten szava és a szentségek révén, ugyanakkor a világi híveket bibliai, János harmadik leveléből vett kifejezéssel „az igazság munkatársainak” nevezi (3 Jn, 8). (Itt emlékeztetünk rá, hogy ez XVI. Benedek pápa jelszava is). A világi hívek apostolkodása és a lelkipásztori szolgálat kölcsönösen egészítsék ki egymást, szoros közösségben teljesítsék a rájuk bízott feladatokat. A későbbi pápa nem tagadja a két életállapot közötti szükséges megkülönböztetést, sem a papok pótolhatatlanságát, de rámutat arra a nagy lehetőségre, amelyet a zsinat nyitott meg a hit hirdetésére azáltal, hogy minden megkereszteltet felszólított az apostolkodásra.

Az „új evangelizáció” kifejezés bevezetése Nowa Hutában a krakkói bíboros érsek személyes tapasztalatának eredménye volt. Közel állt az Oázis, vagyis a Világosság és Élet mozgalomhoz, amely egész Lengyelországban elterjedt, dinamikus csoport volt.

1976-ban Karol Wojtyła bíboros a mozgalom felelőseivel és a lengyel püspöki konferencia apostolkodás-bizottságának tagjaival tartott összejövetelen kifejtette: „A tridenti zsinat utáni hagyományos plébánia középpontjában egyetlen felelős áll. Ma ezt a plébánia modellt kell átalakítani olyan közösséggé, amelyben mindenki felelősen részt vesz.” Az Oázis mozgalomnak éppen ez a célja: megvalósítani a jövő plébániáját.

II. János Pál pápa 1979. június 8-án, a dél-lengyelországi Nowy Targ városkában tett látogatásakor jelentős gesztust hajtott végre. Az Oázis mozgalom néhány fiatal tagja kenyérkosarakat hozott a találkozóra, de a kosarakból kenyér helyett Bibliát osztottak szét a hatalmas hívőseregnek. A pápa maga is részt vett az akkoriban hiánycikket jelentő Szentírás kiosztásában, jelképezve ezáltal, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember”.

II. János Pál azon túl, hogy megteremtette az „új evangelizáció” kifejezést, pápasága kulcsfontosságú célpontjaként tűzte ki ennek gyakorlati megvalósítását, mint ahogy erre XVI. Benedek pápa emlékeztetett 2010-ben, Szent Péter és Pál apostolok ünnepén mondott homíliájában – írja Cordes bíboros az Osservatore Romano cikkében.

Boldog II. János Pál pápa 1990. december 7-én kelt „Redemptoris missio” k. enciklikájában foglalja össze az „új evangelizáció” megvalósításának módját, szemben azokkal a törekvésekkel, amelyek pusztán a béke, az igazságosság, a szabadság, a testvériség értékeit hirdetik, figyelmen kívül hagyva a názáreti Jézust, az ember Megváltóját.

„Az Isten Országa nem fogalom, doktrína vagy program, amelyet ki-ki a maga módján értelmezhet, hanem mindenekelőtt egy személy, akinek arca van, a Názáreti Jézus nevet viseli, a láthatatlan Isten képmása. Ha az országot elválasztjuk Jézus személyétől, az már nem Isten általa kinyilatkoztatott országa. Ezzel meghamisítják mind az Ország tartalmát -- így fennáll annak veszélye, hogy pusztán emberi, ideológiai értelemben fogják fel --, mind pedig Krisztus természetét, aki már nem Úrként jelenik meg, kinek minden alá van vetve (vö. 1Kor 15,27)”.

(vm)








All the contents on this site are copyrighted ©.