„A Szentlélek eljövetele” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Pünkösdvasárnapra

A Szentlélek eljövetelét, a pünkösdi csodát Lukács evangélista az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetében írja le, ahol Péter apostol pünkösdi beszédében összefoglalja az üdvösség ószövetségi történetét, és megmutatja, hogy mindez a názáreti Jézusban teljesedett be, akit keresztre feszítettek, de Isten feltámasztotta; így beteljesedtek a próféták jövendölései. A pünkösdi tűzvihar, a tömegre leszálló tüzes nyelvek jelezték a Szentlélek eljövetelét: „valamennyien elteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy amint a Szentlélek szólásra indította őket.” A pünkösdi csoda a bábeli nyelvzavar ellentéteként azt eredményezi, hogy a különböző nyelvű jeruzsálemi zarándokok megértik egymást. Ha tovább olvassuk az Apostolok Cselekedeteit, láthatjuk, hogy a csoda folytatódik: a Szentlélek ihleti az örömhírt hirdető apostolokat, a Szentlélek műveli azt, hogy a Krisztus-hívőknek egy lesz a szíve-lelke, és örömmel vállalják az üldöztetést is Krisztusért.

Ugyanez a Szentlélek élteti, újítja meg ma is az Egyházat. Vajon a II. Vatikáni zsinat óta megújuló Egyház új pünkösd felé tart? Emlékezzünk a zsinatot meghirdető XXIII. János pápára, aki a zsinat megnyitásának előestéjén arra kért bennünket: olvassuk az Apostolok Cselekedeteit, és éljük bele magunkat abba az időbe, amikor az utolsó vacsora termébe egybegyűlt tanítványok a Szentlélek befogadására készültek, és kitartóan imádkoztak egy szívvel, egy lélekkel Máriával, Jézus Édesanyjával együtt. Boldog János pápa arra kérte az Urat, hogy mintegy új Pünkösdként ismételje meg csodáit a mi korunkban: „Szentlélek, újítsd meg korunkban is csodáidat, hozz új Pünkösdöt!” A zsinatot folytató és befejező VI. Pál pápa is kijelentette: „Az Egyház legelső szükséglete az, hogy mindig élje a Pünkösdöt.”

Ismeretes, hogy a zsinat recepciója – néhány karizmatikus személy áldásos működése és a karizmatikus megújulás ellenére – nagyon lassan halad előre. Kitört a tekintélyi válság, kontesztálások támadtak, szélsőséges haladó és maradi állásfoglalások sorozata jelentkezett. Az ún. Róma-ellenes komplexus (H.U. von Balthasar) felerősödött, és a mai napig tart. Számtalan nehézség merült fel, teszi próbára a világegyházat ma is a golbalizálódó világban, amikor – a kommunizmus harcos ateizmusa után – a gyakorlati materializmus és az ateizmus terjed az ún. „nyugati”, volt keresztény világban, vagy elkezdődött a keresztények üldözése az ébredő arab világban. Mindez azonban a felszíni történésekhez tartozik. A hívő lelkekben, az Urához hű Egyház közösségében ott működik a Szentlélek. Mindannyian felelősek vagyunk a születő új világért: egyháziak és világiak egyaránt. Fontos lehet az egyházi struktúrák, a jogi szervezet , az intézmények reformja is, de a legfontosabb a kibontakozó isteni élet: a Szentlélek működésének hittel megnyíló lelkekben.

A zsinat egyik főszereplője és a katolikus karizmatikus mozgalom vezető egyénisége, a belga Suenens bíboros imájából idézünk, aki a Szentlélekért így könyörgött: „Uram! Add nekünk a Te Leheletedet, a Lélegzetet, mindazzal szembenézni, amit az emberek – tehát Te – várnak, vársz tőlünk. Lélegzetet mindig újra remélni, mintha ma reggel kezdődnék az élet, remélni a viharos tengeren is, mert Te jelen vagy és Te megígérted. Magunkban hordva az emberek minden reményét és minden szenvedését. (…) Szükségem van a Te Leheletedre, add meg nekem a Te reményedet, magamnak és Egyházadnak. Hogy az Egyház legyen ma bizonyságtétel a világnak, és hogy ez a világ felismerje a keresztényeket ragyogó, derűs tekintetükről szívük melegéről, és töretlen derűlátásukról, amely örvendező reményük rejtett, változhatatlan forrásából fakad.”

(ApCsel 2, 1-11; Jn 20, 19-23)