2011-06-02 15:09:42

„Én veletek vagyok mindennap!” - P. Szabó Ferenc elmélkedése Urunk mennybemenetele ünnepére


RealAudioMP3 A világegyházban újabban sok helyen, ahol áldozócsütörtök nem ünnep, a következő vasárnap (húsvét 7. vasárnapján) ünneplik Urunk mennybemenetelét. Az első olvasmány az Apostolok Cselekedetei elejéről (1, 1-11) elmondja, hogy a feltámadott Úr, miután többször megjelent tanítványainak, hogy megerősítse őket hitükben, visszatért az Atyához a dicsőségbe.

Szent Lukács érzékletesen írja le a mennybemenetelt: Jézus az apostolok szeme láttára „fölemelkedett, és felhő takarta el őt szemük elől.” Persze, ez nem olyan fölemelkedés, mint mikor manapság helikopteren emelkednek a magasba. A képletes leírás lényege: a testileg is feltámadt Krisztus, miután „szenvedése után sok csalhatatlan jellel bizonyította, hogy él”, és megígérte a Szentlelket, visszatért az Atyához. Valójában megdicsőülése már megtörtént, amikor szerető engedelmességgel teljesen átadta magát az Atyának, és a kereszten kilehelte lelkét, amikor megtörtént „átmenete”, „transitusa”, „pászkája”, és átlépett az isteni létrendbe. Jézus feltámadásáról elmélkedve hangoztattuk: ez a tény nem egy hulla megelevenedése volt, hanem szellemivé alakulás, megdicsőülés, átmenet új létrendbe.

Szent Pál mindezt bőségesen megmagyarázza leveleiben, pl. az első Korintusi levél 15. fejezetében, vagy éppen a vasárnapi 2. olvasmányban: Ef 1, 17-23: Isten, a dicsőség Atyja „nagyszerű erejének hatását Krisztuson mutatta meg, amikor halottaiból föltámasztotta, s a mennyben jobbjára ültette, minden fejedelemség, hatalom, erő és uralom, s minden néven nevezendő méltóság fölé, nemcsak e világon, hanem az eljövendőben is. Mindent lába alá vetett és az egész Egyház fejévé tette őt; ez az ő teste és teljessége, aki mindent mindenben betölt.”

E verseket az Apostol hálaadása és könyörgése után olvassuk, tehát amikor azért könyörgött, hogy a dicsőség Atyja világosítsa meg a hívek lelki szemét, hogy milyen reménységre hívta meg őket, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma a hívők felett. Még korábban, az Efezusi levél elején olvassuk azt a csodálatos Istent dicsőítő himnuszt, amely az Atya örök üdvösségtervéről szól: az Atya Krisztusban már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, és szeretetből arra rendelt minket, hogy fogadott gyermekei legyünk, hogy részesedjünk isteni életében. Isten tehát öröktől fogva elhatározta Krisztust, az Ige megtestesülését, és Őbenne, Fiában minket is kiválasztott. A megkeresztelt hívők megkapták a megígért Szentlélek pecsétjét, aki örökségünk foglalója. Ezért a Lélek erejében - tudunk teljes bizalommal, Isten gyermekeiként, Atyánkhoz fordulni. Szent Pál írja a Római levélben (5, 5-6): „A remény nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által.”

Menybemenetele előtt (ApCsel 1, 8) Jézus így búcsúzott a tanítványoktól: „Amikor a Szentlélek leszáll rátok, erőben részesültök, úgyhogy tanúságot tesztek majd rólam Jeruzsálemben, meg egész Judeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” Máté-evangélium záradéka szerint is a feltámadt Krisztus küldetést ad apostolainak, akik feltámadásának tanúi lesznek, és a nekik adott Szentlélek erejében folytatják művét: tanítanak, keresztelnek, bűnöket bocsátanak. Ez a küldetés a mai Egyháznak is szól, papjainak és híveinek egyaránt. „Bízzatok, én Veletek vagyok a világ végezetéig! A feltámadt Jézus visszatért megdicsőülve az Atyához, de nem ment el: Emmanuel, Velünk-lakó-Isten, Szentlelke által. Ezt a Lelket kell kérnünk magunk és az Egyház valamennyi tagja számára az Efezusi levél könyörgésével (3, 16-17): „Jézus Krisztus Atyja adja meg nektek /nekünk dicsőségének gazdagsága szerint, hogy Lelke által megerősödjetek belső emberré, hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben s ti gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben …”








All the contents on this site are copyrighted ©.