Mózes, az imádkozó közbenjáró, a keresztre feszített Jézus előképe

XVI. Benedek pápa a június első szerdáján tartott általános kihallgatás során folytatta az imádságról és a nagy bibliai imádkozókról szóló katekézisét. Ezúttal Mózesről, az imádság emberéről szólt, aki Isten és Izrael között közvetítő szerepet töltött be, miközben az isteni szavakat és parancsolatokat tolmácsolta az Ígéret Földjének szabadsága felé haladó nép számára és őket az engedelmességre és az Isten iránti bizalomra tanította a hosszú pusztai tartózkodás során. Mindenekelőtt azonban Mózes az imádság embere: imádkozik a fáraóért, amikor az Isten csapásokkal próbálta megtéríteni az egyiptomiak szívét; imádkozik a leprától sújtott nővére, Mirjam gyógyulásáért; közbenjár a fellázadt népért; imádkozik a nép táborhelyét fenyegető tűzvész elhárításáért; a mérges kígyók okozta marások gyógyulásáért és végül beszél Vele, az Istennel „szemtől szembe, ahogy az egyik ember beszél a másikkal”.

Katekézisében a pápa a mózesi imádságok közül azt a közbenjáró fohászkodást elemezte, amikor Mózes negyvennapos böjt után a Törvénytáblák adományát várta a Sínai hegy tetején, miközben népe alant aranyborjút készített. A negyvennapos böjt itt a tapasztalat teljességét jelenti – hangsúlyozta a pápa - míg a böjt az Istentől eredő és általa fenntartott életre utal. Az ember, miközben nem veszi magához az életfenntartáshoz szükséges eledelt, Istenre hagyatkozik és az ajkáról fakadó igékre. Így Mózes a böjttel feltárja Isten szándékát, aki az ember szívét táplálja és így mintegy szövetségre is lép a Magasságbelivel.

Miközben Isten a Törvény ajándékát adja Mózesnek, a nép nem tudván kivárni a visszatértét, Árontól kéri, hogy csináltasson nekik egy olyan istent, aki „az élükön jár, szemben a korábbi láthatatlan Istennel”. Ez a hit útját járó ember maradandó kísértése: az isteni misztériumot kijátszva az emberi elvárásoknak megfelelő istent akar készíteni. Mindennek a hiábavalóságát hangsúlyozza a 106. zsoltár: „Dicsőségét fölcserélték egy bika képével, mely füvet legelészik.” Ezért az Isten haragja fellángol a nép ellen, de – miként Szodoma és Gomorra esetében azt Ábrahámmal tette – itt most Mózesnek fedi fel szándékát, mintegy beleegyezését kérve tőle. Az „isteni harag fellángolása” szófordulat valójában egy felkérés, hogy Mózes közbenjáróként lépjen fel és fedje fel Isten megbocsátásának akaratát. Ez az Isten üdvössége, mely irgalmat mutat, ugyanakkor a bűn felfedését, a rossz létezését is jelzi. A közbenjáró imádság így lesz hatékonnyá éppen a bűnös ember romlott magatartásán belül.

Mózes könyörgése az Úr hűségére és kegyelmére épít. Először a megváltás történetére utal, majd az atyáknak tett ígéretre, hiszen a megkezdett művet be kell fejezni. Mózes konkrét tapasztalatot szerzett a megváltás Istenéről és így közbenjáró szolgálatát kettős nyugtalanság hatja át: egyfelől nyugtalanítja népének sorsa, másfelől aggódik az Istennek kijáró köteles tisztelet miatt is. A közbenjáró tehát akarja Izrael népe üdvösségét, mert a nyájat őrá bízták, de akarja, hogy ebben az üdvösségben feltáruljon Isten egész valósága. A testvérek szeretete és Isten szeretete, melyek kölcsönösen áthatják egymást a közbenjárás imádságában, elválaszthatatlanok egymástól.

A Szentatya katekézisében a továbbiakban a közbenjáró imádság lelkületét elemezte. Mózes mintegy emlékezteti Istent a kezdetekre, a kiválasztásokra, melyek mind az Úr szabad tettei, saját kezdeményezései révén. Mózes tudatában van és hangsúlyozza is, hogy az isteni kezdeményezés sohasem emberi érdem alapján áll, hanem azok szabad szeretetének jelei. Éppen ehhez kapcsolódik a közbenjárás: azt kéri, hogy Isten továbbra is folytassa hűségben a kiválasztás és üdvözítés történetét és ezért Isten ingyenes ajándékához folyamodik. Az élet közvetítőjeként Mózes teljes szolidaritást vállal népével. Nem él azzal a privilégiummal, amit Isten többször is kilátásba helyezett neki: „.. téged azonban nagy néppé teszlek”, hanem kész magára vállalni nemcsak a népe vétkeit, hanem azok összes következményét is. Az aranyborjú szétrombolása után így áll Isten színe elé: „Bárcsak eltörölnéd a bűneiket! Egyébként törölj ki engem a könyvből, melyet írtál!” A közbenjáró – „miközben óhajtja Istene óhaját” - tapasztalatai révén egyre mélyebben behatol Isten ismeretébe és irgalmába, és így válik képessé egy olyan szeretetre, mely végül az önátadásra is késszé teszi őt.

A hegy tetején, Istennel szemből szembe álló Mózes kérése „törölj el engem!”, az egyházatyák szerint előre megformálja Krisztust, aki a kereszt magasán valóban Isten színe előtt áll, immár nemcsak „Isten barátjaként”, mint Mózes, hanem mint Isten Fia.

De már nemcsak a „törölj el engem” szavakat mondja, hanem átdöfött szívével a bűnöket törli el és így Pál szavaival értünk mintegy bűnné lesz, hogy bűneinket elvegye. Közbenjárása nemcsak szolidaritás, hanem teljes azonosulás. A pápa katekézise végén egy szívből fakadó kéréssel fordult az általános kihallgatáson megjelent zarándokokhoz: a kereszten értünk imádkozó Krisztus arra hív bennünket, hogy lépjünk be az ő személyi valóságába, testben-lélekben, mert ő a kereszt magasából immár nem egy új törvényt, vagy kőtáblákat akar adni, hanem saját magát. „Kérjük az Urat, hogy ez a vele való azonosulás átalakítson és megújítson bennünket, mert a megbocsátás megújulás és átalakulás.”

(vl)