„Fontos különbséget tenni a hagyomány folytonossága és megszakadása között” – a Vatikáni Rádió zsinati rovata

P. Dariusz Kowalczyk SJ, a Pápai Gergely Egyetem teológiai dogmatika tanára, rádiónk új rovatának szerkesztője Carlo Maria Martini bíboros közelmúltban adott interjújából indul ki bemutatójában. Milánó nyugalmazott bíboros érseke, akinek szavait Európában számos média közzétette, egy olvasói levélre válaszolt a „Corriere della Sera” c. olasz napilapban. „Csaknem 50 évvel a II. vatikáni zsinat után még mindig vita folyik tanítása gyakorlati megvalósításáról”. Martini bíboros egyetértett az olvasóval, miszerint részben terméketlen vitáról van szó, ami azonban szinte elkerülhetetlen.

A zsinati atyák által jóváhagyott dokumentumok a maguk összességében azt bizonyították, hogy az egyház kapcsolatba akart lépni minden jóakaratú emberrel, tiszteletteljesen meghallgatva mindenki hangját és kívánságát. Természetesen nem ebben a lelkesedésben találjuk meg a zsinat lelkiségét. Abban az időszakban, lelkes és kissé naiv légkörben, sok terv szövődött az egyház jövőjéről. Mi tehát az, ami a zsinat lelkiségéhez tartozik, és mi az, ami nem? Fontos, hogy különbséget tegyünk a hagyomány folytonossága és megszakadása között – válaszolta az olasz olvasónak Carlo Maria Martini bíboros.

P. Kowalczyk tehát megismétli az új sorozat fő kérdéseit: Mi és miben található meg a zsinat lelkisége? Hogyan éljük meg ma a hagyomány folytonosságát és megszakadását a zsinati tanítás fényében, a zsinat lelkisége szerint?

Mivel rövid elmélkedésekről van szó, P. Kowalczyk nem szándékozik részletes válaszokat adni ezekre a kérdésekre. Célja inkább az, hogy a hallgatóban felébressze a személyes érdeklődést a zsinati dokumentumok olvasata vagy újra olvasata iránt.

Ez a sorozat tehát a zsinati dokumentumok elolvasására szólít fel. Meggyőződése ugyanis, hogy nem lehet a zsinati lelkiségről értelmes vitát folytatni, ha valaki nem ismeri a zsinati atyák által jóváhagyott szövegeket. Nem kevesen ugyanis úgy beszélnek a zsinatról, mint ha az valami titokzatos valóság lenne, más, mint a zsinati dokumentumok. Ennek következtében minden divatos újdonságot összekevernek a zsinat szellemiségével.

Joseph Ratzinger megjegyezte, hogy a valódi zsinaton, „már az ülések során, majd fokozatosan az azt követő időszakokban, jelentkezett egy magát „zsinati lelkiségnek” nevező irányzat, ami valójában véve nem volt más, mint a zsinattal ellentétes lelkiség. Ennek egyik dogmája az az elmélet, hogy minden, ami új, vagy annak tekintik, mindig jobb, mint ami már volt, vagy ami éppen van.

P. Dariusz Kowalczyk bevezetőjében hozzáteszi: „elmélkedéseimben rámutatok annak a szükségességére, hogy napjainkban hogyan kell megkülönböztetni a zsinat igazi szellemiségét a zsinattal éppen ellenkező irányzatoktól. Mindezt Joseph Ratzinger, XVI. Benedek tanításának megfelelően teszem”.

Az is célja ennek az új rovatnak, hogy bebizonyítsa: igazságtalanok és értelmetlenek azok a bírálatok, amelyek szerint Benedek pápa eltávolodik a zsinat lelkiségétől. A Szentatya éppen ellenkezőleg, egyensúlyt keres a folyamatosság és a megszakadás között a zsinat szellemiségének megfelelően.

A rovat további célja az, hogy a zsinat ezután is minden katolikus megújult egyházi elkötelezettségének ihlető forrása maradjon. Végül P. Dariusz Kowalczyk SJ idéz II. János Pál „Novo millennio ineunte” k. apostoli leveléből, miszerint „a lelkipásztorkodás megújulásának lelkesítő műve vár ránk. Olyan mű, amely mindenkit érint”. Tiszteltre méltó II. János Pál mindenekelőtt néhány lelkipásztori prioritást jelölt meg apostoli levelében, amelynek olvasását Kowalczyk atya szintén a hallgatók figyelmébe ajánlja.

1. rész: Szükségünk van-e egy harmadik vatikáni zsinatra? – P. Kowalczyk SJ rovata

Ki adhat erre választ? Amikor Angelo Roncalli-t XII. Piusz utódává választották, sok megfigyelő azt tartotta, hogy „átmeneti” pápaság következik. Roncalli megválasztásakor 76 éves volt. Néhány hónappal később XXIII. János kezdeményezte a zsinat összehívását, amely megváltoztatta az egyházat. A Kúria munkatársai közül sokan azt tartották, hogy egy új zsinat összehívásának ötlete egyáltalán nem lenne helyénvaló. Az egyházban elterjedt volt az a nézet, hogy mivel az I. vatikáni zsinat 1870-ben szentesítette a pápai tévedhetetlenséget, a pápa képes arra, hogy egyedül szembe nézzen minden kérdéssel.

XXIII. János, aki éppen az ellenkezőjét gondolta, leküzdött minden nehézséget. Honnan eredt az a szilárd meggyőződése, hogy egy olyan nagy vállalkozásba kezdjen, mint amilyen egy egyetemes zsinat? Ő maga mondta: „Ami az én egyszerű személyemet illeti, nem szeretek különleges inspirációkra hivatkozni. Megelégszem a helyes tanítással, amely azt állítja, hogy minden Istentől jön. Ezért a zsinat ötletét is ilyen inspirációnak tekintettem”. (Igen!) Valóban Ő az, aki elvezeti egyházát „a teljes igazságra”. Vagyis a Szentlélek sugallta Roncalli pápának, hogy hívja össze a zsinatot, amely „mérföldkővé vált az egyház kétezer éves történelmében” – ahogy ezt II. János Pál megállapította. Az idő múlásával a zsinati dokumentumok nem veszítettek semmit időszerűségükből. Sőt, még mindig megvalósításra várnak. Mindenekelőtt azonban fel kell ismét fedeznünk a Szentlelket, aki sugallta és vezette a zsinatot. Joseph Ratzinger megjegyezte, hogy a valódi zsinaton, „már az ülések során, majd fokozatosan az azt követő időszakokban, jelentkezett egy magát „zsinati lelkiségnek” nevező irányzat, ami valójában véve nem volt más, mint a zsinattal ellentétes lelkiség. Ennek egyik dogmája az az elmélet, hogy minden, ami új, vagy annak tekintik, mindig jobb, mint ami már volt, vagy ami éppen van. Elmélkedéseink során arra törekszünk majd, hogy megkülönböztessük napjainkban a zsinat valódi lelkiségét attól az ellenkező zsinati lelkiségtől, amely már akkor megnyilvánult, és amely ma is kitartóan jelen van – írja P. Dariusz Kowalczyk SJ a II. vatikáni zsinatról szóló sorozata első elmélkedésében.

2. rész: az egyház reformja

Miután XXIII. János pápa összehívta a zsinatot és azt a hit híres „aggiornamento”-jára, azaz korszerűsítésére buzdította, a zsinati atyák között - Joseph Ratzinger szerint - „erős akarat érlelődött meg, hogy valami újat kockáztassanak meg, kilépve a már bevett sémákból, megkockáztatva még egy új szabadságot is”. Érezhető volt a remény és a vágy, hogy megújítsák, hogy megreformálják az egyházat a latin mondás szerint: „Ecclesia semper reformanda”, vagyis az egyháznak mindig szüksége van reformokra. De miben áll az egyház reformja?

P. Yves Congar 1950-ben tette közzé híres szövegét: „Az egyház igazi és hamis reformja” címmel. Vagyis nem minden reform terem jó gyümölcsöket. Nem minden változás, vagy újdonság szolgálja az egyház javát. XXIII. János a II. vatikáni zsinatot megnyitó beszédében emlékeztetett rá, hogy „meg kell különböztetni a hit letétemény (depositum fidei) ősi tanításának tartalmát, valamint külső burkolata megformálását”. A pápa szavai eszünkbe juttatják az evangéliumi idézetet: a családatya „kincseiből újat és régit szed elő” (Mt 13,52). Az egyház minden valódi reformja abban áll, hogy megtaláljuk újból az egyensúlyt a között, amit lehet, és amit meg is kell változtatni, valamint a között, ami változtathatatlan, vagyis az új és a folytatni való között.

Congar atya az egyház reformjáról szóló szövegében, amelyet 1968-ban újból kiadott, így írt: „a zsinati aggiornamento jelentsen egy teljes evangéliumi radikalizmust. Az egyház találja meg a módját, hogy úgy legyen jelen, úgy beszéljen, és úgy kötelezze el magát, hogy megfeleljen a világ teljes szolgálata igényeinek”. A reform tehát a hit radikalizálását jelenti a változó világ szolgálatában - ezt így határozták meg a zsinati atyák. Sajnos egyes egyházi körökben a reformot tévesen értelmezték, vagyis pusztán egyszerűsítésre és a korhoz való alkalmazkodásra korlátozták. Joseph Ratzinger egyenesen a „hit felhígításáról” szólt. Tehát ha visszatérünk a II. vatikáni zsinathoz és megvizsgáljuk a zsinat által kezdeményezett reformot, akkor nem az a kérdés, hogy hogyan tegyük kényelmesebbé és könnyebbé a katolicizmust, hanem az, hogy hogyan éljük meg még fokozottabban a katolikus hitet – írja zsinati sorozatában P. Dariusz Kowalczyk lengyel jezsuita.

3. rész: a liturgia

A II. vatikáni zsinat első gyümölcse a szent liturgiáról szóló konstitúció volt. A dokumentum már az elején megállapítja: az egyház az összes törvényesen elismert szertartást egyenjogúnak tartja, és egyenlő tiszteletben részesíti. Azonban az a célja, hogy ezeket vizsgálják fölül az egészséges hagyomány szellemében és új élettel töltsék meg őket. A liturgikus „új élet” tehát nem azt jelenti, hogy eltöröljük a hívek nemzedékei által megélt múltat, hanem éppen a hagyományban kell gyökereznie.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a liturgiáról szóló konstitúció alapvető volt a zsinati megújulás számára. A katolikusok nagytöbbségében ugyanis éppen a liturgikus reform révén tudatosult a zsinati reform. Nem véletlen, hogy számos új katolikus mozgalom a megújult liturgikus tapasztalatban vette kezdetét. Másrészt éppen a liturgikus reform az, amely még ma is vitát és megosztottságot kelt.

Az egyik véglet képviselői gyakorlatilag a maga teljességében tagadják a zsinati liturgikus reformot, amelyben az egyház válságának fő okát látják. A másik véglethez tartozók pedig látszólag teljesen sutba dobják a II. vatikáni zsinat előtti évszázadok liturgiáját.

A két szélsőséges nézet között az egyik legfontosabb hangot Joseph Ratzinger képviseli, aki egyrészt csodálta a II. vatikáni zsinatot megelőző liturgikus mozgalmat, másrészt elutasítja azt a felfogást, miszerint „a liturgia egy olyan szerkezet, amelyet önkényesen le- és felszerelhetünk”.

Benedek pápa nem akar visszatérni Trento-ba, mint ahogy ezt bírálói sugallják, hanem azt tanítja: az igazi liturgikus reform nem a múlt megvetésében vagy az emberi leleményességben van, hanem a „sacrum”, a szent belső érzékelésének felébresztésében.

A „reform reformja” kifejezés éppen ennek az újraéledésnek a szükségességére utal – írja sorozatában P. Dariusz Kowalczyk jezsuita, a Pápai Gergely Egyetem teológiai dogmatika tanára.

4. rész: a liturgia (2)

A liturgiáról szóló zsinati konstitúcióban megfogalmazták a liturgikus rend általános szabályait, amelyek közül az első megállapítja: „A szent liturgia irányítása egyedül az egyházi tekintélytől függ: az Apostoli Szentszékre és a jogszabályok szerint a püspökre tartozik(…). Éppen ezért egyáltalán senki másnak, még a papnak sincs megengedve, hogy saját elgondolása szerint a liturgiához valamit hozzáadjon, abból valamit elvegyen, vagy abban valamit megváltoztasson” (Sacrosanctum Concilium, Konstitúció a szent liturgiáról (22).

Tehát a zsinat, bár nyitott egy bizonyos liturgikus alkotói szellem lehetősége felé, azonban távolról sem tekintette a liturgiát emberi műnek. Továbbra is érvényes XI. Piusz állítása: „A liturgia nem ennek vagy annak a személynek az ún. rendezői utasítása”.

A hit és a liturgia közötti kapcsolatot az ősi formula fejezi ki: „lex orandi – lex credendi. (Az egyház imádságának, liturgiájának törvénye megfelel a hit törvényének). Ez azt jelenti, hogy a liturgikus cselekedet feltételezi a résztvevők hitét, miközben az imádkozás helyes módja a helyesen értelmezett hitből fakad. Amikor Joseph Ratzinger tehát azt mondja, hogy gátat kell vetni „annak a tendenciának, amely személyes ötletekkel gúzsba köti a liturgiát”, akkor ezzel többek között azt sugallja számunkra, hogy észreveszi annak a veszélyét, hogy egy képzelet szülte szertartás elvezethet a nem megfelelő hithez.

A probléma nem új. Az V. század elején I. Ince pápa egy levelében sajnálattal állapította meg: „Minden egyes személy úgy látja helyesnek, hogy ne azt kövesse, amit örökségbe kapott, hanem azt, ami számára tetszetősebb. Ez pedig botrányt okoz a nép körében”. Ma is vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy a liturgiát teljesen ki kell még találni, mert mindennek spontán kell születnie. Azonban ez nem így van. Ugyanakkor az sem igaz, hogy a liturgiában már minden egyszer és mindenkorra kialakult.

A liturgikus szakértők, rubricisták olyan értelmezése, amely arra kényszerít, hogy pusztán csak azt ismételjük, amit egyszer már előírtak, tagadja az egyház történelmi dimenzióját, amelyet a II. vatikáni zsinat újra értékelt.

Reméljük, hogy a Szentlélek, aki elvezet bennünket a teljes igazságra, megadja nekünk a bölcsességet, hogy kövessük a helyes utat a két véglet, vagyis: a „már minden meg lett alkotva „és a még mindent meg kell alkotni” között – írja zsinati sorozatában a liturgiáról P. Dariusz Kowalczyk lengyel jezsuita, a Pápai Gergely Egyetem tanára.

5. rész: a Kinyilatkoztatás

Mi a kereszténység sajátossága, amely alapján lényegesen különbözik a többi vallástól? Erre a kérdésre a válasz kulcsszava a „Kinyilatkoztatás”. Nem meglepő tehát, hogy sokak számára a II. vatikáni zsinat egyik legfontosabb dokumentuma a „Dei Verbum” k. konstitúció, amely az Isteni Kinyilatkoztatásról szól, és amelynek folytatása XVI. Benedek pápa közelmúltban közzétett, „Verbum Domini” k. szinódus utáni buzdítása. A keresztény hit ugyanis nem olyan vallás, amely az Isten felfedezésére irányuló emberi erőfeszítésből született. Olyan vallás, amely válasz Isten cselekedetére, aki szabadon ki akarta nyilatkoztatni önmagát az embernek.

A zsinat tanítása szerint: „Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát (…). Isten önmagát kívánta kinyilvánítani és közölni”. (Dei Verbum, Első fejezet, 2. és 6. pont).

A Kinyilatkoztatás tehát nem pusztán a Szentírásban és a Szent Hagyományban összefoglalt hitigazságok összessége. Sőt, nem létezik a dogmáknak egy olyan listája, amely magába foglalná az egész keresztény hitet. A Kinyilatkoztatás középpontjában a Jézus Krisztus személyével való találkozás áll.

Az egyházban minden reformnak tehát a hozzánk eljött és szüntelenül eljövő Jézus Krisztus élő tapasztalatából kell kiindulnia. Számos új katolikus mozgalom ennek az újrafelfedezésében veszi kezdetét. II. János Pál „Novo millennio ineunte” k. levelében, amely a pápa egyfajta „végrendelete” a XXI. század egyháza számára, megállapítja: „Nem, nem egy formula üdvözít majd minket, hanem egy Személy, és az a bizonyosság, amelyet belénk önt: Én veletek vagyok! Nem arról van tehát szó, hogy „új programot” kell kitalálni. A program már létezik (…). Végső elemzésben magában Krisztusban összpontosul”.

A zsinati korszerűsödés, aggiornamento, abban áll, hogy helyes választ keresünk erre az „Én veletek vagyok” állításra. Amint azonban a zsinat emlékeztet rá, a választ nem találhatjuk meg a Biblia olvasása nélkül: „Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust” (Dei Verbum 25) – idéz a Dei Verbum k. zsinati konstitúcióból P. Dariusz Kowalczyk SJ.

6. rész: Lumen gentium

Gyakran halljuk: az egyház tett valamit, nem tett meg valamit, tennie kellene valamit. De mire gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy „egyház”? Ahhoz, hogy válaszoljunk erre a kérdésre, utalnunk kell a II. vatikáni zsinat „Lumen gentium” k. konstitúciójára.

Amikor ma az egyházról beszélnek, problémát jelent, hogy gyakran azok vitatkoznak róla, akik nem ismerik azt belülről. Következésképpen főleg rendezetlen érzelmeiket fejezik ki, nem pedig azt a valóságot, miszerint férfiak és nők részét kívánják alkotni annak a testnek, amelyet mi „egyháznak” nevezünk.

A zsinaton visszhangzott a kérdés: egyház, te mit mondasz magadról? Válaszként az egyház – a zsinat révén – úgy mutatkozik be, mint Isten Népe, Krisztus Teste és a Szentlélek Temploma. Tehát nem azért alkotjuk az egyházat, mert szívesen tartozunk egy nemzetközi társulathoz, amelynek feje Rómában van, hanem azért, mert a Legszentebb Szentháromság konkrét közösséget akar, amelyik három alkotóelemen alapul. Ezek: a szó, a szentségek és a karitatív cselekedetek. Bárki, aki az egyházról akar beszélni, nem tekinthet el az egyháznak ettől az önmeghatározásától, még akkor sem, ha – mint nem-hívő – nem osztozik benne.

XVI. Benedek pápa legutóbb megjelent könyvében leszögezi, hogy az egyház nem „érdekcsoport”. Feladata nem az, hogy egy bizonyos „terméket állítson elő vagy azt sikerrel árulja”, hanem az, hogy „mély kapcsolatot tartson fenn magával Istennel (…), legyen szabad emberek olyan közössége, amely túlmutat nemzeteken és kultúrákon”.

Tehát, amikor azt mondjuk, hogy „egyház”, akkor nem pusztán a pápára és a papokra kellene gondolnunk. A zsinat visszaszerezte annak a tudatát, hogy Isten egész népe meghívást kapott prófétai, papi és királyi küldetésre. Mindenki meghívást kapott az életszentségre. Mielőtt tehát bármit is mondanánk az egyházról, tegyük fel magunknak a kérdést: jelenlétünk jobbá, vagy rosszabbá teszi-e az egyházat? – fejezi be zsinati elmélkedését P. Dariusz Kowalczyk lengyel jezsuita.

7. rész: Lumen gentium 2

Az egyház örök, változatlan dimenziókkal rendelkezik, amelyek az egy és szentháromságos Istenhez fűződő kapcsolatából származnak. Többféle egyházmodell létezhet tehát, amelyek egymást kiegészítik, nem pedig szemben állnak egymással.

Például a „piramis” felépítésű modell, amely a II. vatikáni zsinat előtti időszakot jellemezte, az egyház hierarchikus struktúráját, Róma püspökének a szerepét emelte ki. A zsinat természetesen nem vetette el ezt a szempontot, de azt kiegészítette a közösségi modellel. Az egyházról szóló zsinati konstitúció megállapítja: „..a hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat nem szabad két valóságnak tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekből álló, egy összetett valóságot alkotnak” (Diós István által szerkesztett fordítás).

II. János Pál „Novo millennio ineunte” k. levelében utal a II. vatikáni zsinat irányelveire, amelyek a szeretetközösség biztosítását szolgálják. A pápa megállapítja: „Az egyház váljon a szeretetközösség otthonává és iskolájává: íme, ez az a nagy kihívás, amely a most kezdődő évezred előtt áll”(43).

A szeretetközösségnek ez a spiritualitása abban áll, hogy a közjó érdekében a karizmák különbözősége egységet alkot. Sajnos az egyházban nem hiányoznak a kicsinyes rivalizálások, a karrierizmus, amelyek szétrombolják a szeretetközösséget.

A zsinat hiteles lelkülete el kívánja mélyíteni a szeretetközösség spiritualitását a pápa, a püspökök és a papok, a lelkipásztorok és Isten egész népe között, a papság és a szerzetesek, a társulások és egyházi mozgalmak között. E nélkül a szeretetközösség nélkül nem lehet majd hatékonyan meghallani az egyház hangját napjaink areopáguszain. Az egyház tagja nem vallási szolgáltatások ügyfele, hanem a zsinat felfogása szerint, részét alkotja a szeretetközösségnek, amely jelenléte révén megerősödik vagy gyengébbé válik.

8. rész: „Gaudium et spes”

Egy paptestvérem, akivel az egyház helyzetéről beszélgettünk, azt mondta: „Elég nekünk az evangélium és a Gaudium et spes”. Azelőtt azonban gyakran hallottam azt a véleményt, hogy a „Lelkipásztori konstitúció az Egyházról a mai világban” túlságosan optimista, sőt egyenesen naiv.

Joseph Ratzinger megjegyezte, hogy a „Gaudium et spes” konstitúcióval együtt mindig szem előtt kellene tartanunk a „Krisztus követése” c. könyvecskét, amely a középkori monasztikus hagyományt tükrözi. A „világgal szolidáris” spiritualitást mindig kísérje tehát a „világból való menekülés” spiritualitása. Meg kell találni az egyensúlyt a világért való helyes elkötelezettség és az örök élet felé való feszülés között. „A keresztények legfontosabb feladatai közé tartozik annak a képességnek a visszaszerzése, hogy ellen tudjanak állni a környező kultúra sok irányzatának, lemondva a zsinat utáni egyfajta eufórikus szolidaritásról” – állapítja meg Ratzinger.

A „Gaudium et spes”, ideológiai előfeltételek nélkül olvasva, nagyon kiegyensúlyozottnak tűnik. Korunk embere létfeltételének zsinati elemzése ma még időszerűbb, mint 45 évvel ezelőtt volt. A zsinati atyák megállapítják: „..a mai világ egyszerre mutatkozik hatalmasnak és erőtlennek, képesnek a legjobbak vagy a legrosszabbak megtételére, (…)az ember ráébred, hogy neki magának kell helyes irányba terelnie azokat az erőket, melyeket ő maga ébresztett föl, s melyek eltiporhatják vagy szolgálhatják (9. pont).

XVI. Benedek a közelmúltban a legrosszabbra egy rendkívül drámai mondattal mutatott rá: „Jövőnk és bolygónk sorsa veszélyben forog”. Egy ilyen diagnózis az emberi szívben komoly kérdéseket ébreszt.

Az ehhez hasonló kérdésekre válaszolva a zsinat megállapította: minden jóakaratú emberrel együtt fürkészni kívánja az idők jeleit, hogy újra megfogalmazza korunkban a választ, amelyet már megkapott Jézus Krisztusban, mivel „hiszi, hogy az egész emberi történelem kulcsát, középpontját és célját Urában és Mesterében találja meg” (10. pont) – írja zsinati elmélkedésének nyolcadik részében P. Dariusz Kowalczyk, lengyel jezsuita professzor.

9. rész: Gaudium et spes (2)

A „Gaudium et spes” konstitúció arra kívánt rávilágítani, hogy a zsinat hogyan „értelmezi az egyház jelenlétét és tevékenységét a mai világban” (2. pont). Figyelembe véve az egyház és a társadalom közötti találkozás főbb mozzanatait, a konstitúció első helyre állította a családot, mivel „a személy, valamint az emberi és a keresztény közösség jóléte szorosan összefügg a házastársi és a családi közösség kedvező helyzetével” (47. pont).

Ma sokat vitatkoznak az egyház válságának különböző tüneteiről. Ebben az összefüggésben a leggyakrabban felvetett kérdés a papok helyzetét érinti. Világos, hogy a lelkipásztorok minősége nagymértékben befolyásolja a keresztény közösségek minőségét. Az is igaz azonban, hogy az egyház válsága, beleértve a papi hivatások hiányát és gyengeségét, a katolikus család válságának következménye.

A zsinaton bemutatott elemzések, amelyek a család gyengeségére vonatkoztak, sajnos ma, 45 év múltával még időszerűbbek. A család intézményét – olvassuk a Gaudium et spes konstitúcióban – elhomályosították olyan csapások, mint a válás, az ún. szabad szerelem, az önzés, a fogamzásgátlás meg nem engedett gyakorlata, továbbá a gazdasági körülmények, amelyek zavart okoznak a családi életben. II. János Pál „Novo millenio ineunte” k. levelében megállapította, hogy ami a családot illeti, „az egyház nem engedhet egy bizonyos kultúra nyomásának, még ha az elterjedt és olykor harcos kultúra is”.

A zsinat arra szólítja fel a keresztényeket, hogy kötelezzék el magukat a család érdekében „mind életük tanúságtételével, mind pedig a jóakaratú emberekkel együttműködve” (52. pont). Az egyháznak, sokkal inkább, mint bármikor, szüksége van olyan férfiakra és nőkre, akik bölcsen válaszolnak erre a felhívásra. Sőt, a család feladata, hogy az ökumenizmus és a vallások közötti párbeszéd fő távlatává váljon – fejti ki zsinati sorozatában P. Dariusz Kowalczyk lengyel jezsuita.

10. rész: a kultúra

„Az emberi személy jellegzetes vonása, hogy csak kultúra által, azaz a természet javainak és értékeinek továbbfejlesztése által juthat el az igazi és teljes emberségre” (GS 53). A „Gaudium et spes” konstitúciónak ebből az állításából világosan látszik, hogy az evangélium mindig a kultúra által jut el az emberhez. „Az evangelizáció jelenti a minden kor kultúrájával való találkozást is” – hangsúlyozta II. János Pál.

A kultúra nélkül a hit elveszítené tartóoszlopát, ki lenne téve a remény szekularizációjának és annak, hogy azt politikai tartalommal töltik meg.

Ezért a zsinat felhívta rá a figyelmet, hogy mindazok, akik előbbre viszik az emberi közösség ügyét a kultúra terén, „azok Isten terve szerint nem csekély szolgálatot tesznek az egyházi közösségnek is” (GS 44).

A kultúrának is szüksége van azonban a hit tapasztalatára. Az istenire való nyitottság nélkül a kultúra ezoterizmussá vagy álkultúrává válik, amely kizárólag az anyagi nyereség felé irányul. Ennek a veszélynek a tudatában a „Gaudium et spes” megállapítja: „Krisztus jó híre állandóan megújítja a bűnbeesett ember életét és kultúráját (…). Ezáltal az egyház eleget tesz sajátos feladatának, sarkallva és gyarapítva ezzel az emberi kultúrát” (GS 58).

Sajnos azonnal a zsinat után, váratlanul kirobban a kultúra és a szokások forradalma, amelyet ’68-as forradalomnak neveznek, és amely jelentősen megváltoztatta azt a környezetet, amelyben a II. vatikáni zsinat lezajlott. A ’68-as hullám egyes szempontjai már letűntek, mások azonban, mint a szexuális szabadosság, az uralkodó mentalitás részét alkotják.

Ezek a változások, beleértve az utóbbi évtizedek ún. informatikai forradalmát is, egyáltalán nem teszik kevésbé időszerűvé a zsinat üzenetét a hit és a kultúra összefonódását illetően. Éppen ellenkezőleg, az egyháznak ma sokkal inkább, mint valaha, jelen kell lennie a kultúra területén, szövetségeseket keresve, hogy fel tudja tartóztatni az antikultúra különböző áramlatait.

11. rész: Gaudium et spes (4)
A papoknak távol kellene maradniuk a politikától. Igaz ez vagy nem? A környezettől függ. Az Egyházi Törvénykönyv azt javasolja a klerikusoknak, hogy „politikai pártokban vagy szakszervezetek vezetésében tevékeny részt ne vállaljanak” (287. kánon). Ha azonban a „politikát” úgy értelmezik, mint a közjóra való törekedést, akkor világos, hogy ilyen értelmezésben a papok érdeklődésének tárgyát kell képeznie.

Mindenesetre érvényes marad az az alapelv, amelyet a „Gaudium et spes” fogalmazott meg: „Az egyház semmiképpen sem keveredik össze a politikai közösséggel, s nem is kötődik semmiféle politikai rendszerhez” (76). Valóban, az egyház küldetése túlmutat bármiféle politikai távlaton.

A zsinati konstitúció kiemeli, hogy „a politikai közösség és az egyház a maguk területén függetlenek egymástól és autonómiájuk van” (76). Ezzel egyidejűleg azonban megjegyzi, hogy mind a kettő ugyanazokat az embereket szolgálja. Másrészt a katolikus világi hívek különböző politikai pártokhoz tartoznak.

Ma a problémát azonban nem a papoknak a politikai életben való részvétele jelenti, hanem az, hogy kevés azoknak a keresztény politikusoknak a száma, akik mind professzionálisan, mind erkölcsileg el tudják magukat kötelezni keresztényként a politikai életben. A zsinati tanításból világosan következik, hogy a világi híveknek nem kellene lemondaniuk a politikai tevékenységről. Sőt, éppen ők kaptak meghívást arra, hogy jelen legyenek a különböző politikai struktúrákban, azzal a feltétellel, hogy következetesek maradnak hitükhöz.

Kívánatos, hogy amint a „Gaudium et spes” konstitúcióban olvassuk: „világosan különböztessék meg azt, amit a Krisztus-hívők egyénenként vagy közösségben, mint keresztény lelkiismeretű állampolgárok a maguk nevében cselekszenek, attól, amit lelkipásztoraikkal együtt az egyház nevében cselekszenek”. Reméljük, hogy például az Európai Unió intézményeiben nem hiányoznak az olyan politikusok, akik képesek ennek az alapelvnek a gyakorlati megvalósítására – írja zsinati sorozatának 11. részében P. Dariusz Kowalczyk SJ lengyel dogmatika professzor.

12. rész: Inter mirifica - Határozat a tömegtájékoztatási eszközökről
Federico Fellini állítólag egyszer ezt mondta: amikor a filmgyártás megszületett, az egyház a sátán művének tekintette. Amikor az egyház végre felfedezte, hogy a filmet lehet jóra is használni, addigra már a sátán művévé változott. A zsinat azonban nem követte el az említett hibát, mert az „Inter mirifica” k. határozatában leszögezi: „Az Anyaszentegyház jól tudja, hogy ezek az eszközök, ha helyesen alkalmazzák őket, az emberiségnek nagy segítséget nyújtanak (…). De azt is tudja, hogy az ember képes a teremtő Isten szándékai ellen és saját romlására is fordítani őket” (2. pont).
A zsinat rámutat, hogy a tömegtájékoztatásban szükség van a helyes lelkiismeretre, főleg két, különösen vitatott kérdést illetően. Az első a hírek szerzését és terjesztését érinti. Az információnak nem pusztán meg kellene felelnie a tények valódiságának, hanem tiszteletben kellene tartania az emberi jogokat és méltóságot is. Ma, amikor mindenekelőtt szenzációt keltő híreket keresnek, hogy felkeltsék a közönség figyelmét, érdemes emlékeztetni a II. vatikáni zsinat megállapítására, miszerint „nem minden ismeret használ”, „a szeretet viszont épít” (1Kor 8,1). Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a tömegtájékoztatási eszközöknek nem kellene társadalmi ellenőrzést gyakorolniuk.
A második kérdés „a művészi szabadság és az erkölcsi törvény” viszonyát érinti (6. pont). Az „Inter mirifica” dekrétum leszögezi, hogy az objektív erkölcsi rend felette áll az összes többi, ember alkotta rendeknek, ide értve a művészetet is. Nem igaz, hogy „többet meg kell engedni” azoknak, akik a művészetnek szentelik magukat. Ha eltekintenek az etikai dimenziótól, akkor pusztán olyan produkciókat hoznak létre, amelyek, valódi mélységet nélkülözve, mindössze provokációra szorítkoznak.
Ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni az említett kérdésekkel, a zsinat útmutatása szerint olyan „papokat, szerzeteseket és világi hívőket” kell kiképezni, akik mind szakmailag, mind erkölcsileg képesek a tömegtájékoztatás eszközeinek használatára. Ez a zsinati irányelv pedig ma sürgetőbb, mint valaha.
13. rész: Unitatis redintegratio - Határozat az ökumenizmusról
Minden keresztény egyet ért abban, hogy a különböző felekezetek közötti megosztottság ellentmond Krisztus akaratának és botrányt jelent a világ számára. De hogyan építsük újjá az elvesztett egységet? A II. vatikáni zsinat által keltett lelkesedés ma már látszólag lelohadt. Sőt, növekednek az egyházak közötti megosztottságok. Ezek gyakran annak a következményei, hogy eltérő módon értékelik az olyan erkölcsi kérdéseket, mint a homoszexualitás, az eutanázia, az orvosi segítséggel történő megtermékenyítés.
Nem törekedhetünk egy utópikus ökumenéra, de nem feledhetjük el az Úr imáját sem: „Hogy mindnyájan egyek legyenek”. Azonban nem segítik az ökumenizmus ügyét azok, akik egy illuzórikus, rövidebb utat választva azt hirdetik, hogy végső soron minden felekezet egyforma és mindegyik magába foglalja saját igazságát. Csak egyetlen igazság van, Jézus Krisztus igazsága. A II. vatikáni zsinat világosan megállapítja: „Az üdvösség eszközeit hiánytalanul (ugyanis) csak Krisztus katolikus Egyházában, az üdvösség egyetemes eszközében érhetjük el” (3. pont).
Ez nem azt jelenti, hogy egy katolikus jobb egy nem katolikusnál. A zsinat megjegyzi, hogy bár a katolikus egyház rendelkezik az üdvösség összes eszközével, „tagjai mégsem élnek ezekből kellő buzgósággal” (4. pont).
Így előfordulhat, hogy valaki, akinek csak kevés eszköz áll rendelkezésére, mégis közelebb áll az evangéliumhoz, mint az, akinek sok eszköz van a kezében.
Itt emlékeztetni kell a zsinat egyik ökumenikus alapelvére: a hívő „annál jobban előmozdítja, sőt éli is a keresztények egységét, minél maradéktalanabbul törekszik evangéliumi életre” (7. pont). Az „Unitatis redintegratio” k. határozatban olvassuk: „E szívbéli megtérést és életszentséget a keresztények egységéért mondott könyörgésekkel együtt az egész ökumenikus mozgalom lelkének kell tekinteni” (8. pont). El kell tehát köteleznünk magunkat, mintha minden tőlünk függne, de úgy kell várnunk az eredményeket, mintha minden csak Istentől függne – írja zsinati sorozatában P. Dariusz Kowalczyk lengyel jezsuita, a római Pápai Gergely Egyetem dogmatika tanára.
14. rész: Nostra aetate – Nyilatkozat az egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról
Minden vallás egyforma? Minden vallás igaz? A válasz ezekre a kérdésekre nemleges. Nem lehet ugyanis józanésszel kijelenteni, hogy a „Jézus Krisztus Isten” és a „Jézus Krisztus nem Isten” állítások egyenlő értékűek és egyformán megfelelnek az igazságnak. Akkor tehát melyik az igazi vallás?
A II. vatikáni zsinat tanítása szerint az az igazi vallás, amelyben „Isten maga ismertette meg az emberi nemmel az utat, melyen az emberek Krisztusban neki szolgálva üdvözülhetnek és boldogok lehetnek” (Dignitatis Humanae – Nyilatkozat a vallásszabadságról, 1. pont).

Ugyanakkor a „Nostra aetate” k. nyilatkozatban a zsinat megállapítja, hogy „a katolikus egyház semmit sem utasít el abból, ami” – más vallásokban – igaz és szent, és amelyek „nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak a sugarát, aki megvilágosít minden embert” (2. pont).

Így tehát a vallásközi párbeszéd nem azt jelenti, hogy minden vallást azonos szintre helyezünk, hanem azt, hogy közösen keressük az igazságot és közösen cselekszünk mindenki javát szolgálva. A párbeszéd azonban nem vonja kétségbe az egyház feladatát, ami nem más, mint az, hogy szüntelenül hirdesse „Krisztust, aki az út, az igazság és az élet” (2. pont).

A „Nostra aetate” k. nyilatkozat főleg az iszlámra és a zsidó vallásra vonatkozik. „Az egyház megbecsüléssel tekint a muszlimokra, akik az egyetlen Istent imádják” (3. pont). Ma XVI. Benedek megismétli ezt az állítást, megjegyezve, hogy az iszlámmal folytatott párbeszédnek „a szabadság és az igazság közös értelmezésén kell alapulnia” (A világ világossága, 9. fejezet).

Ami a zsidóságot illeti, a zsinat emlékeztet rá, hogy a keresztények lélekben kapcsolódnak „Ábrahám törzséhez” (4. pont). Az antiszemitizmus minden megnyilvánulását tehát erőteljesen elítéli. A II. vatikáni zsinat azonban nem kívánja a zsidókkal való párbeszédet a Shoáh tragédiájára leszűkíteni és megállapítja, hogy a kölcsönös tiszteletet mindenekelőtt a „Szentírás tanulmányozásával, a teológiai és testvéri párbeszédekkel lehet elérni”(4. pont).

Bár a vallások közötti találkozások alkalmával nem lehet elkerülni a politikát, mégis Isten az, aki a vallásközi párbeszéd középpontjában áll – fejezi be elmélkedését P. Dariusz Kowalczyk lengyel jezsuita, a római Pápai Gergely Egyetem professzora.
15. rész: Dignitatis humanae – Nyilatkozat a vallásszabadságról
A „Szükséget Szenvedő Egyház” nemzetközi katolikus segélyszerv közelmúltban közzétett felmérése szerint az emberiség 70%-a olyan országokban él, amelyekben korlátozott a vallásszabadság és a hit miatti üldöztetések soha nem szűntek meg. A jelentés szerint az utóbbi években a vallási türelmetlenség 100 áldozata közül 75-en keresztények. Nem ritkán napjainkban is az az ára, ha valaki megvallja a Jézus Krisztusba vetett hitét, hogy bebörtönzik, kínozzák vagy megölik. Mint ahogy XVI. Benedek mondta Londonban, gyakran előfordul, hogy a keresztényeket jelentéktelennek tekintik, nevetségessé teszik vagy kigúnyolják.
Ebben a helyzetben érdemes újból elolvasni a vallásszabadságról szóló zsinati nyilatkozatot, amely kijelenti: „az emberi személynek joga van a vallásszabadsághoz (…) Ezt a társadalom jogrendjében úgy kell elismerni, hogy polgári joggá váljon” (2. pont). Sajnos nem minden politikus törekszik a valódi, nem pusztán szavakban kinyilatkoztatott vallásszabadság előmozdítására.
A vallásszabadságot kétféle módon kell értelmezni: egyrészt „szabadság valamitől”, másrészt „szabadság valamire”. A zsinat ugyanis rámutat: „a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne is akadályozzák abban, hogy (…) lelkiismerete szerint cselekedjék” (2. pont).
A vallásszabadság ugyanakkor nem korlátozódhat pusztán a magánéletre, mivel „az ember társas természete igényli, hogy belső vallási aktusait külsőleg kifejezze (…) és vallását közösségi formában vallja meg” (3. pont).
A vallásszabadság társadalmi dimenziója többek között a következőket jelenti: jog arra, hogy hitünket tanítsuk, és nyilvánosan tanúságot tegyünk róla, hogy kinevezzük vallási képviselőinket, hogy kapcsolatban álljunk a más országokban élő vallási vezetőkkel és közösségekkel, hogy istentiszteleti helyeket építsünk. Ma az egyháznak választ kell adnia számos olyan helyzetre, amelyben ezeket a jogokat megsértik – mutat rá zsinati sorozatának a vallásszabadságról szóló előadásában P. Kowalczyk lengyel jezsuita dogmatika professzor.
16. rész: Presbyterorum Ordinis – Határozat a papi szolgálatról és életről
Nincs egyházi megújulás a papok megújulása nélkül. Ez a kijelentés nem egyfajta papi mentalitás jele, hanem olyan igazság, amely az Úr által megalapított egyház struktúrájában gyökerezik.
A II. vatikáni zsinat emlékeztet rá, hogy maga Krisztus előléptette néhány tanítványát; „egyeseket szolgává tett, hogy a hívők közösségében felszentelésük folytán hatalmuk legyen áldozatot bemutatni és bűnöket megbocsátani” (2. pont).
A II. vatikáni zsinat mindenkinek a figyelmébe ajánlja a „papi rend kiemelkedő szerepét” (1. pont), de ugyanakkor azt is tanítja, hogy a papok „nem az égből hullnak le”, hanem a hívek népe köréből „vétetnek” és „testvérként” élnek az emberek között (3. pont). A papok tehát legyenek tudatában hivatásuk nagyságának, anélkül, hogy önmagukat ünnepelnék, mivel nem rendelkeznek semmivel sem, amit ne kaptak volna. Emlékeztetnünk kell Szent Ágoston szavaira, miszerint „Értetek vagyok püspök, veletek együtt vagyok keresztény”.
A „Presbyterorum Ordinis” dekrétum a papok három alapvető kötelességét jelöli meg: hirdessék Isten szavát, ünnepeljék a szentségeket és gyakorolják a szeretetszolgálatot. A papok emlékezzenek feladatukra, hogy „ne a maguk bölcsességére támaszkodjanak – mint ahogy ezt szeretné néhány teológus – hanem mindig Isten szavát tanítsák” (4. pont). Ez a tanítás azonban nem abban áll, hogy automatikusan ugyanazokat a formulákat ismételik, hanem abban, hogy az „evangélium örök igazságát” „a való élet körülményeire” alkalmazzák (4. pont).
A zsinat hangsúlyozza a püspökök, papok és diakónusok, valamint a papság és a szerzetesek közötti szeretetközösség kapcsolatainak szükségességét (Novo Millenio Ineunte, 45 – II. János Pál apostoli levele). Nem olyan szolidaritásról van szó, amely elrejti a problémákat, ahelyett, hogy elemezné és megoldaná azokat.
A zsinat sokkal inkább a „spiritualitás szeretetközösségét” jelöli meg, amely lehetővé teszi a papok számára, hogy kölcsönösen segítsék egymást, együttesen hozzájárulva az egyház javához – fejti ki zsinati sorozatában P. Dariusz Kowalczyk lengyel jezsuita, a Pápai Gergely Egyetem dogmatika professzora.
17. rész: Christus Dominus – határozat a püspökök pásztori szolgálatáról az egyházban
„Püspök nélkül nem lehet szó egyházról” – kiáltott fel antióchiai Szent Ignác a II. évszázad elején. A zsinat egyik gyümölcse volt, hogy megszilárdította a püspökök szerepét, akik „az apostolok helyébe lépnek, mint a lelkek pásztorai” (2. pont).
Az evangélium hirdetése a püspök egyik legfőbb kötelessége. A hithirdetés azonban nem elvont, hanem mindarra vonatkozik, ami fontos az ember életében. A „Christus Dominus” k. dekrétumban ugyanis ezt olvassuk: „Azt is tanítsák meg, hogy az egyház tanítása szerint mennyire becsülni kell az emberi személyt a maga szabadságában és testi életében; a családot, (…) a gyermek nemzését és nevelését; a polgári közösség törvényeivel (…); a munkát és a szabadidőt, a művészeteket és a technikai találmányokat” (12. pont). Kívánatos, hogy a püspökök minden helyi egyházban rendelkezzenek elég bátorsággal ahhoz, hogy ilyen széleskörű távlatokban gondolkozzanak.
Ahhoz, hogy a püspökök teljesítsék küldetésüket, bármely polgári hatalomtól való teljes és tökéletes szabadságot és függetlenséget kell élvezniük – hangsúlyozza a zsinat (vö. 19. pont). Másrészt azonban a püspököknek összhangba kellene hozniuk tevékenységüket a közéleti hatóságokkal olyan esetekben, amikor igazságos törvények előmozdításáról van szó.
A püspökök másik feladata, hogy előmozdítsák a papokkal való hiteles kapcsolatokat: tekintsék őket fiaiknak és barátaiknak, bizalommal és jóindulattal hallgassák meg őket (vö. 16. pont). A püspök tehát találjon időt papjai számára, hogy megteremtse azt az egyetlen „családot, amelynek atyja a püspök” (28. pont) – mutat rá zsinati sorozatában P. Dariusz Kowalczyk lengyel jezsuita, a Pápai Gergely Egyetem dogmatika tanára.
18. rész: Optatam totius – határozat a papképzésről
Nincs papi képzés, ha nincs kiket képezni. Éppen ezért a papképzésről szóló zsinati határozat azzal a megállapítással kezdődik, hogy „a hivatások ébresztése az egész keresztény közösségre tartozik” (2. pont). A zsinat azt is hangsúlyozza, hogy ennek érdekében „a legtöbbet a családok teszik, amelyek (…) az első szemináriumnak számítanak” (2. pont). A papi hivatások tehát olyan közösségekben születnek, amelyeket élő hit hat át, nem pedig a papi nőtlenség eltörlését szorgalmazzák, mint ahogy ezt egyesek sugallják.
A zsinat a papképzés öt dimenzióját jelöli meg, amelyek a következők: lelki, értelmi, lelkipásztori és fegyelmi, végül pedig emberi dimenzió. Az Úrral való kapcsolat elmélyítését mindig kísérje a személyiség érettségben való növekedése. A szemináriumi élet fegyelme nem lehet pusztán külső, hanem hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a növendékekben belső készséggé váljék, azaz az elöljárók tekintélyét belső meggyőződésből, a lelkiismeret szerint fogadják el.
Az intellektuális képzés segítse a jövő papjait abban, hogy „az emberi problémák megoldását a kinyilatkoztatás fényénél keressék” és az örök igazságokat „az emberi dolgok változó világára alkalmazzák” (16. pont).
Ami a lelkipásztori munkára való képzést illeti, a zsinat két szempontot jelöl meg: egyrészt a szentségek kiszolgáltatása a hívek számára, valamint „a tévelygők és hitetlenek” megsegítése (19. pont).
Ahhoz, hogy a papok jól teljesítsék ezeket a feladataikat, „alaposan képezzék ki őket a világiak apostoli tevékenységének serkentésére és ébrentartására” (20. pont).
A határozat végén találjuk azt a megállapítást, hogy a papképzés nem pusztán a szeminaristákra vonatkozik, hanem folyamatosnak kell lennie a felszentelés után is. Itt jelentős feladat vár a világi hívekre, akik nemcsak részesednek a papok rájuk irányuló képzésében, hanem ők maguk is tovább képezik a papokat – hangsúlyozza zsinati sorozatában P. Dariusz Kowalczyk SJ, a római Pápai Gergely Egyetem dogmatika professzora.
19. rész: Perfectae Caritatis – határozat a szerzetesi élet korszerű megújításáról
A szerzetesrendek nem nélkülözhetetlenek az egyházban. A zsinat ugyanakkor megjegyzi, hogy az „Egyházban kezdettől fogva voltak férfiak és nők, akik az evangéliumi tanácsok megtartásával, nagyobb szabadsággal akarták követni és szorosabban akarták utánozni Krisztust” (1. pont). Remélhetőleg ilyen személyek mindig lesznek az idők végezetéig.
A szerzetesi élet megújulása egyrészt állandó visszatérés az intézmény eredeti szellemiségéhez, másrészt az intézmények alkalmazkodása a kor megváltozott körülményeihez (vö. 2. pont). A szerzetesi életről szóló határozat hangsúlyozza, hogy „a kor viszonyaihoz való legtökéletesebb alkalmazkodás sem lesz eredményes, ha nem lelki megújulásból fakad” (2. pont).
A hitelesen megélt szerzetesi tisztaság az ellenbizonyítéka annak a hamis tanításnak, „mely szerint a tökéletes tisztaság lehetetlen, illetve árt az emberi fejlődésnek” (12. pont). A zsinat ugyanakkor figyelmeztet rá, hogy a tisztaság megélésében nem számíthatunk pusztán saját erőnkre, hanem bíznunk kell az isteni segítségben.
A szerzetesi szegénység abból áll, hogy a javak használatában a szerzetes függ elöljáróitól, továbbá lélekben is szegénynek kell lennie, és engedelmeskednie kell „a munka általánosan kötelező törvényének”. A szerzetesi engedelmesség viszont azon a hiten alapul, hogy Isten akar működni a szerzetes életében elöljárói révén. Ezáltal az engedelmesség, ami távolról sem kívánja csorbítani „az emberi személy méltóságát”, Isten fiainak bőségesebb szabadságával elvezeti a szerzetest az érettséghez. (14. pont).
Ami pedig az elöljárókat illeti, a rájuk bízottakat „az emberi személyt tisztelve kormányozzák, segítve ezzel önkéntes alávetettségüket” (14. pont).
Vannak olyan vélemények, miszerint a zsinat a püspökök szerepére összpontosított és nem mélyítette el, hogy mi a szerzetesi élet jelentősége az egyházban. Talán ez lesz a következő zsinat egyik feladata – fejti ki sorozatában P. Dariusz Kowalczyk lengyel jezsuita, a Pápai Gergely Egyetem dogmatika tanára.
20. rész: a világi hívek – 1. (Apostolicam actuositatem)
Mi a szerepe a világi híveknek az egyházban? Yves Congar teológus gúnyosan megjegyezte: az a feladatuk, hogy templomba járjanak, hallgassák (a prédikációt) és nyúljanak be a pénztárcájukba. A II. vatikáni zsinat ezzel a gondolkozással szembeszállva forradalmasította a világi hívek fogalmának értelmezését és hatékony lendületet adott a világiak apostolkodásának. Ez az apostolkodás ugyanis „sohasem hiányozhat az Egyház életéből” (1. pont) – olvassuk az Apostolicam actuositatem k. határozatban, amely a világi hívek apostolkodásáról szól.
A zsinat világosan kimondja, hogy a „világi híveknek azon a címen kötelességük és joguk az apostolkodás, hogy egységben vannak Krisztussal” (3. pont). Nem arról van tehát szó, hogy a papok „szívességet” tesznek a világi híveknek. Sajnos a világiak egyházi küldetésének zsinati megújulását nem mindig értelmezik helyesen. Bizonyos helyzetekben a világi hívek megpróbálták elfoglalni a papság helyét az egyházon belül, ahelyett, hogy felelősen végezték volna saját feladatukat a világban.
A világi hívek egyházban betöltött szerepe nem „klerikalizálódásukban” áll, mint ahogy a papok megújulása sem jelenti „laicizálódásukat”. A Krisztus-hívők valódi egyenlősége méltóságukban és cselekedeteikben nem jelenti a sajátos életállapotok és feladatok összekeverését. A zsinat leszögezi, hogy „a világiaknak, mint sajátosan rájuk váró feladatot kell vállalniuk a mulandó dolgok rendjének megújítását, s ebben (…) közvetlenül és elszántan” kell tevékenykedniük (7. pont).
A zsinati megújulás egyik gyenge pontjának tűnik a világi hívek kizáró jellegű meghatározása. A „Lumen gentium” k. dogmatikus konstitúcióban olvassuk: „Világi hívőkön itt az egyházi rend és az Egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjain kívül az összes Krisztus-hívőt értjük;” (31. pont). Viszont annál az állításnál, hogy a világi hívő nem pap és nem szerzetes, fontosabbnak tűnik az a kérdés, hogy ki is a világi hívő? – teszi fel a kérdést zsinati sorozatában P. Dariusz Kowalczyk lengyel jezsuita, a római Pápai Gergely Egyetem dogmatika professzora.
21. rész: a világi hívek (2)
A Katekizmusban olvassuk: „A keresztény laikusok kezdeményezése különösen szükséges akkor, amikor fel kell fedezni (…) az eszközöket, hogy átitassák a szociális, politikai, gazdasági realitásokat a keresztény tanítás és élet kívánalmaival” (899. pont). Ennek távlatában világos XII. Piusz megállapítása, miszerint „a világi hívek az egyház életének élvonalában állnak”.
Azt mondják, hogy a zsinat nagyon optimista volt a világot illetően. A világi hívekre vonatkozó határozatban azonban azokról az egyre inkább terjedő súlyos tévedésekről olvashatunk, amelyek „a vallást, az erkölcsi rendet, sőt magát az emberi társadalmat is alapjaiban” akarják fölforgatni (6. pont). Éppen korunk hasonló értékelésének összefüggésében fogalmazódik meg a világi hívek meghívása, hogy kötelezzék el magukat az evilági rend evangéliumi helyreállításában.
Az „Apostolicam actuositatem” k. zsinati határozat a laikusok apostolkodásának két aspektusát jelöli meg: a világi hívő tegyen személyes tanúságot keresztény életével, valamint hirdesse szavakkal is Krisztust „mind a nem hívőknek, hogy hitre vezesse, mind a hívőknek, hogy tanítsa” őket.
Megjegyzendő, hogy a zsinat a fiatalokhoz fordulva arra buzdítja őket, hogy legyenek társaik első és közvetlen apostolai (vö. 12. pont). „A gyermekeknek is megvan a maguk apostolkodása. Erőikhez képest Krisztus igazi, élő tanúi ők a pajtásaik között” (12. pont) – olvassuk a határozatban.
A világi hívek számára „az apostolkodás mérhetetlen területe a nemzeti és nemzetközi élet”. A zsinat arra buzdítja a katolikusokat, hogy „ha megvan a képzettségük és kellően szilárdak a hitben és a keresztény tanításban, ne hárítsák el maguktól a közügyek intézését” (14. pont) – írja zsinati sorozatában P. Dariusz Kowalczyk lengyel jezsuita dogmatika professzor.
22. rész: Nyilatkozat a keresztény nevelésről - „Gravissimum educationis”
A katolikus egyház már évszázadok óta széles körben és sokoldalúan elkötelezte magát az oktatásban, nevelésben. A zsinat megfogalmazott néhány egyetemes oktatási alapelvet.
Mindenekelőtt a „Gravissimum educationis” k. nyilatkozat meghatározza, hogy „minden embernek – bármilyen fajhoz, társadalmi osztályhoz vagy korosztályhoz tartozzék – személyi méltósága folytán elidegeníthetetlen joga van a neveléshez” (1. pont).
Az első és legfőbb nevelők a szülők. A család tehát az első iskola. A szülők nevelői feladatát az egész társadalomnak védelmeznie és támogatnia kell. A katolikus szülők az elsők, akik bevezetik gyermekeiket az egyházba és őket a hitben nevelik. Elmondhatjuk tehát, hogy az egyház állapota mindenekelőtt a katolikus családok állapotától függ.
A zsinat világosan kimondja, hogy „minden kereszténynek (…) joga van a keresztény nevelésre” (2. pont). Ezért az oktatás terén az állami támogatást olyan módon kell elosztani, hogy „a szülők, lelkiismeretük szavát követhessék, s valóban szabadon választhassák meg az iskolát gyermekeik számára” (6. pont). Tehát a katolikus iskolák számára juttatott közpénzek nem az egyháznak nyújtott szívesség, hanem igazságos elismerése a családok jogának, hogy megválasszák gyermekeik számára a legmegfelelőbb iskolát.
Az egyház nem pusztán a katolikusoknak, hanem a nem katolikusoknak is felkínálja oktató-nevelő szolgálatát. És ezt bármiféle prozelitizmus nélkül teszi. A zsinat megállapítja: „Igen megbecsüli az egyház azokat a katolikus iskolákat is, amelyeket nem katolikus növendékek is látogatnak, főleg az újonnan szervezett egyházi területeken” (9. pont).
Meg kell említeni azt is, hogy a zsinati atyák a fiatalokhoz fordulnak: áldozatkész lélekkel vállalkozzanak a nevelői munkára „főleg olyan vidékeken, ahol tanerők hiánya miatt a nevelés ügye válságban van”– idéz a „Gravissiumum educationis” k., a keresztény nevelésről szóló zsinati határozat zárszavából P. Dariusz Kowalczyk lengyel jezsuita, a római Pápai Gergely Egyetem dogmatika tanára.
23. rész: a keleti egyházak – Orientalium Ecclesiarum
Évszázadokon át törekedtek a katolikus kelet „latinizálására”. A zsinat szembeszállt ezekkel az erőfeszítésekkel és világosan kimondta, hogy „a keletiek valamennyien legyenek bizonyosak afelől, hogy törvényes liturgiájukat és fegyelmi rendjüket mindenkor megtarthatják, s meg is kell tartaniuk, és csak sajátos, szerves fejlődésük érdekében változtassanak rajta” (6. pont).
A keleti egyházakról szóló határozat hangsúlyozza, hogy azok az egyetemes egyház elengedhetetlen örökségét alkotják.
A zsinat kifejezi reményét, hogy éppen a Róma püspökével szeretetközösségben lévő keleti egyházak mozdíthatják elő a keresztények egységét, különös tekintettel a keleti keresztényekre. Sajnos előfordul, hogy a valóság más – az ortodox egyházak olykor a keleti katolikus egyházakat nem hídnak tekintik az ökumenikus párbeszédben, hanem éppen ellenkezőleg, trójai falovat látnak bennük.
Az „Orientalium Ecclesiarum” k. határozat megfogalmaz több sajátos útmutatást. Ezek közül az egyik Húsvét ünnepére vonatkozik, vagyis arra a lehetőségre, hogy – ugyanabban a régióban vagy nemzetben – megegyezés jöjjön létre a keleti és nyugati keresztények között a Húsvét közös ünneplését illetően. Ez a felhívás ma is időszerű, mert ezidáig a különböző szertartású keresztényeknek nem sikerült megállapodniuk egy közös időpontban, hogy ugyanazon a napon együtt ünnepeljék Húsvétot.
Tavaly tartották Rómában a püspöki szinódust, amely a keleti hagyomány jelentős részét képező közel-keleti katolikus egyházzal foglalkozott. A térség keresztényeit gyakran korlátozzák vallási megnyilvánulásaikban. A vallásgyakorlat terének „a kiszélesítése (…) – mondta XVI. Benedek, szükséges ahhoz, hogy biztosítsák a különböző vallási közösségekhez tartozók számára a valódi szabadságot hitük megéléséhez és megvallásához”. Mindent meg kell tenni, hogy megállítsák a ma különféle diszkriminációktól szenvedő helyi keresztények elvándorlását a Közel-Keletről.
24. rész: „Ad gentes” – határozat az egyház missziós tevékenységéről

A zsinat egy téves értelmezése szerint fel kell függeszteni az evangelizációt ahhoz, hogy párbeszédet folytathassunk. Az evangelizációval, vagyis azzal, hogy szavakkal és példaadással kínáljuk fel a katolikus hitet, szembehelyezik a mind a más vallásokkal és felekezetekkel, mind pedig az ateistákkal folytatott párbeszédet. Azt mondják, hogy az evangelizáció zavart okoz, a párbeszéd pedig egyesít.

A zsinat azonban nem ezt tanítja. Az egyház missziós tevékenységéről szóló határozatban olvassuk: „..az egyház, …zarándok természetű” (2. pont). Az egyháznak tehát arra kell törekednie, hogy minden emberhez elvigye az evangéliumi üzenetet. Ezáltal az egyház válaszol katolicitása, egyetemessége legbensőbb igényére és alapítójának kifejezett parancsára (vö. 1. pont): „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet” (Mt 28,19). A párbeszédet tehát úgy kell tekinteni, mint az evangelizáció egyik dimenzióját, nem pedig annak ellenkezőjét.

A zsinat azt tanítja, hogy a nem keresztények is üdvözülhetnek, mert Isten, egyedül az általa ismert utakon, kegyelmével árasztja el azokat az embereket, akik önhibájukon kívül nem ismerik az evangéliumot. Ugyanakkor azt tanítja, hogy „nem üdvözülhetnek azok az emberek, akik tudják ugyan, hogy Isten Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus egyházat, mégsem akarnak belépni oda vagy megmaradni benne” (7. pont).

A múltban nem mindig értették meg, hogy az evangélium hirdetésekor tiszteletben kell tartani az emberek szabadságát. Ezért a zsinat világosan megállapítja: „Az egyház szigorúan tiltja, hogy bárkit is a hit elfogadására kényszerítsenek, vagy méltatlan módszerekkel, csábító ajánlatokkal befolyásoljanak” (13. pont). Azonban azt is hangsúlyozza, hogy az egyház „határozottan követeli mindenki jogát ahhoz, hogy rosszindulatú zaklatásokkal el ne riasszák a hittől”. Ezek a szavak vonatkoznak többek között azokra a helyzetekre is, amelyekben egy agresszív szekularicázió terjeszkedik szinte missziós, sőt, inkább misszió-ellenes lelkülettel – írja zsinati sorozatában P. Dariusz Kowalczyk lengyel jezsuita, a római Pápai Gergely Egyetem dogmatika professzora.

25. rész: végkövetkeztetés

II. János Pál, a 2000-es szentév végén írt „Novo millennio ineunte” k. levelében programot, sőt lelkipásztori végrendeletet hagyott ránk a XXI. század részére. A levél végén a pápa így ír: „micsoda gazdagsággal áraszt el bennünket a II. Vatikáni Zsinat útmutatása! Ezért én már a Nagy Jubileum előkészítésekor is azt kértem, hogy az Egyház tartson lelkiismeretvizsgálatot: befogadta-e a Zsinatot. Mi lett belőle?” Íme, ez a kérdés kísért el bennünket a 25 részből álló sorozatban. A válasz pedig az, hogy a zsinat befogadása még nem befejezett mű.

Helytálló II. János Pál állítása a zsinati szövegeket illetően, miszerint „az évek múlásával ezek a szövegek semmit sem veszítenek értékükből és ragyogásukból. Szükséges, hogy elolvassuk, megismerjük és magunkévá tegyük őket” (NMI, 57. pont). Valóban, zsinati ismereteink meglehetősen felületesek. XVI. Benedek megjegyzi „A világ világossága” c. könyvében, hogy „a zsinatot a világ a média tolmácsolásában, nem pedig szövegei által ismerte meg”.

II. János Pál megállapítását tehát, miszerint a zsinat „megbízható iránytűnk volt, mely elvezetett a most kezdődő évszázadhoz” (NMI, 57. pont), mindenekelőtt a zsinati szövegekre kell vonatkoztatnunk, nem pedig a zsinati lelkiség egyfajta bizonytalan érzésére, amely lényegében azzal éppen ellentétes.

Gyakran nem ébredünk tudatára, hogy a II. vatikáni zsinat egyik legnagyobb gyümölcse a Katolikus Egyház Katekizmusa. II. János Pál arra számított, hogy „a liturgikus megújulás és az Egyházi Törvénykönyv újrafogalmazása után (…) ez a Katekizmus jelentősen hozzájárul ahhoz a megújulási folyamathoz, amelyet a zsinat akart és kezdeményezett”. Olvassuk tehát a zsinati szövegeket és olvassuk a Katekizmust, hogy válaszolni tudjunk mindenkinek, aki a bennünk lévő reménységről kérdőre von minket (vö. 1Pt 2,15) – buzdít sorozatának huszonötödik, befejező részében P. Dariusz Kowalczyk lengyel jezsuita, a római Pápai Gergely Egyetem dogmatika professzora.