„Aki engem lát, látja az Atyát is” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Húsvét 5. vasárnapjára

Jézus szenvedése előtt mondott búcsúbeszédében szinte könyörög a kicsiny hitű apostoloknak: „Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek!” És megismétli azt, ami annyiszor visszatér a János evangéliumban: „Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másképp nem, legalább tetteimért higgyetek”. E búcsúbeszédébe Jézus, mintegy elővételezve megdicsőülését, kijelenti, hogy elmegy az Atya házába, hogy helyet készítsen övéinek Megígéri a Szentlelket, aki majd elvezeti őket minden igazságra.

Amikor Tamás megjegyzi: „Uram, nem tudjuk hová mégy, honnan ismerhetnénk az utat?” Jézus így válaszol: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut el az Atyához, csak énáltalam. Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek. Mostantól fogva azonban ismeritek és látjátok őt.” Jézus az út az Atyához, Ő a közvetítő Isten és az emberek között. Szent Ágoston így magyarázza: „Az Ige az Atyánál Igazság és élet, testet öltve utunkká lett.” És amikor Fülöp azt kéri: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát!” Jézus így válaszol: „Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát is.” Mivel az Atya és a Fiú egy, aki a megtestesült Igét megismeri és látja az Atyát is. János evangélista már Prológusában kijelentette: „Isten sohasem látta senki: az egyszülött (Fiú) Isten, aki az Atya kebelén nyugszik, Ő nyilatkoztatta ki”. A láthatatlan Isten láthatóvá lett megtestesült Fiában. Igaz, Jézus embersége elrejti istenségét, általa is csak közvetve láthatjuk, tapasztalhatjuk meg Istent. Most itt a földön homályosan láthatunk, a színről színre való látás odaát adatik meg. De mivel Szent János első levele szerint Isten Szeretet, ezért aki szeret, megismeri az Istent (1Jn 4, 7-16). Szent Ágoston ezt így magyarázza: a szeretet az a szem, amellyel meglátjuk Istent, mert a szeretet Istenből való, és hasonlóvá tesz Istenhez; így a hasonlóság alapján megtapasztalhatjuk a Szeretet-Istent. Szeretet az Isten.

F. Varillon jezsuita írja (Isten alázata és szenvedése, 76): „Amikor Istenről van szó, a ’szeretet’ szó a legszükségesebb és legveszélyesebb. A veszély abban áll, hogy megállunk jelentésének egyik oldalánál: ebben az esetben mindenféle mellékest jelenthet és álcázhatja a zűrzavar felé való értelmi elcsúszást, vagy a lelki érzelgősség felé mutathat. Amikor Szent János ezt ismétli első levelében (4, 8 és 16): ’Isten Szeretet’, a hagyománnyal ezt úgy kell értenünk, hogy a szeretet nem Isten egyik attribútuma (jelzője), hanem a szeret alany: Istent mondani annyi, mint Szeretet mondani”.

XVI. Benedek első, „Az Isten Szeretet” kezdetű körlevele második részében a gyakorlatban megvalósuló felebaráti szeretetről, a keresztény karitászról elmélkedik. Itt írja: „A keresztény ember programja – az irgalmas szamaritánus programja, Jézus programja – a ’látó szív’. Ez a szív látja, hol van szükség szeretetre, és ennek megfelelően cselekszik.” Az Egyház karitatív szervezeteinek eredetien saját feladata van, amelyben a közvetlenül felelős cselekvő alany azt teszi, ami lényegének megfelelő. A szeretet gyakorlása alól az Egyház soha nem menthető fel, másrészt minden egyes keresztény felebaráti szeretetére, az gazságosságon túl az embereknek midig szükségük és szükségük lesz.

(Jn 14, 1-12)