Bátorítsuk a hivatásokat a helyi egyházban! - A Szentatya üzenete a Hivatások 48.
világnapjára
Kedves Testvéreim!A hivatások 48. világnapját május 15-én, húsvét 4. vasárnapján tartjuk.
Ennek kapcsán elmélkedésünk témája: „Bátorítsuk a hivatásokat a helyi egyházban!”
Hetven évvel ezelőtt Tiszteletreméltó XII. Piusz pápa létrehozta a Papi Hivatások
Pápai Művét. Ennek nyomán a püspökök számos egyházmegyében hasonló intézményeket hoztak
létre, s ezekben papok és világiak egyaránt tevékenykednek. Válasz ez a Jó Pásztor
hívására, aki „amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint
pásztor nélkül a juhok”, és azt mondta: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek
hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz” (Mt 9,36–38). A hivatásébresztés
és hivatásgondozás művészetére kiváló példát találunk az evangéliumban, amikor Jézus
meghívja tanítványait, hogy kövessék őt, majd szeretettel és figyelemmel neveli, oktatja
őket. Különösen figyelemre méltó, hogyan hívta meg Jézus legközvetlenebb munkatársait,
hogy hirdessék Isten országát (vö. Lk 10, 9). Mindenekelőtt világos, hogy először
is imádkozott értük. Mielőtt meghívta őket, Jézus egyedül töltötte az éjszakát, imádkozott
és figyelte az Atya akaratát (vö. Lk 6,12), miközben bensőleg a mindennapi dolgok
fölé emelkedett. A tanítványok hivatása éppen abból a bensőséges beszélgetésből fakad,
amelyet Jézus folytatott az Atyával. A papi szolgálatra és az Istennek szentelt életre
szóló meghívás elsősorban az élő Istennel való szüntelen kapcsolat gyümölcse, valamint
annak a kitartó imának az eredménye, amely az „aratás Urához” száll fel a plébániai
közösségekben, a keresztény családokban, a hivatásokért imádkozó csoportokban. Jézus
nyilvános működése kezdetén meghívott néhány halászt, akik munkájukkal voltak elfoglalva
a Galileai tó partján: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!”
(Mt 4,19). Számos „jellel” mutatta meg nekik messiási küldetését. Ezek a jelek tükrözték
az emberek iránti szeretetét és az Atya irgalmát. Szavaival és tetteivel tanította
őket, hogy készek legyenek folytatni az Ő megváltó művét. Végül, mivel „tudta, hogy
elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához” (Jn 13,1), rájuk
bízta halála és feltámadása emlékének ünneplését, s mielőtt az Égbe emelkedett, elküldte
őket az egész világra ezzel a paranccsal: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá
mind a népeket!” (Mt 28,19). Amit Jézus felkínál, az felemelő, ugyanakkor elkötelezettséget
kér azoktól, akiknek azt mondja: „Kövess engem!”. Arra hívja őket, hogy legyenek az
Ő barátai, hallgassák közelről szavát és vele éljenek. Megtanítja nekik, hogyan adják
át magukat teljesen Istennek, hogyan terjesszék az Ő országát az evangélium törvénye
szerint: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal,
sok termést hoz” (Jn 12,24). Arra hívja őket, hogy lépjenek ki saját akaratuk bezártságából,
önmegvalósítási elképzeléseikből, hogy belemerüljenek Isten akaratába, és hagyják,
hogy vezesse őket. Olyan testvériség megélésére indítja őket, amely ebből az Isten
iránti teljes nyitottságból fakad (vö. Mt 12,49-50), és amely Jézus közösségének megkülönböztető
jegyévé válik: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel
vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). Jézus követése ma is elkötelezettséget kíván.
Azt jelenti, hogy megtanuljuk tekintetünket Jézusra szegezni, közelről megismerni
Őt, hallgatni szavát a Szentírásban és találkozni vele a szentségekben, megtanuljuk
akaratunkat az Övéhez alakítani. Valódi „iskolát” jelent ez mindazok számára, akik
az illetékes egyházi hatóság vezetése alatt papi szolgálatra vagy a szerzetesi életre
készülnek. Az Úr mindig hív embereket arra – legyenek bármilyen életkorúak is –, hogy
osztozzanak küldetésében és szolgálják az Egyházat a papi hivatásban, illetve a szerzetességben,
és „az Egyháznak kötelessége becsülni, szeretni és őrizni ezt az ajándékot; azaz felelős
a papi hivatások ébredéséért és érlelődéséért” (II. János Pál, Pastores dabo vobis,
szinódus utáni apostoli buzdítás, 41.) Különösen napjainkban, amikor az Úr hangját
látszólag elfojtják „más hangok”, és túl nehéznek tűnik teljes önátadással követni
őt, minden keresztény közösségnek és minden hívőnek tudatosan fel kellene vállalnia
a hivatásgondozás ügyét. Bátorítani és támogatni kell azokat, akikben világosan megmutatkoznak
a papi vagy a szerzetesi hivatás jelei, hogy érezzék az egész közösség szeretetét,
amikor igent mondanak Istennek és az Egyháznak. Magam is bátorítom őket, mint ahogy
azokat is bátorítottam, akik a szemináriumba lépés mellett döntöttek. Ezt írtam nekik:
„Jól választottatok. Az embereknek mindig szükségük lesz Istenre, a technika uralma
alatt élő és globalizált világban is. Szükségük lesz Istenre, aki Jézus Krisztusban
mutatta meg önmagát, és aki egybegyűjt minket az egyetemes Egyházban, hogy megtanuljuk
vele és rajta keresztül, hogy mi az igazi élet, és hogy szem előtt tartsuk, illetve
hatékonnyá tegyük az igaz emberség kritériumait” (Levél a szeminaristákhoz, 2010.
10. 18.). Szükség van rá, hogy minden helyi egyház egyre nagyobb figyelmet
fordítson a hivatásgondozásra, arra nevelve a családban, a plébánián, az egyesületekben,
főleg a fiatalokat és a gyerekeket – ahogy Jézus is tette a tanítványokkal –, hogy
igazi és szeretetteljes barátság alakuljon ki bennük az Úrral, melyet a liturgiában
és a személyes imádságban ápolnak. Tanulják meg figyelmesen és gyümölcsözően hallgatni
Isten igéjét azáltal, hogy egyre jobban megismerik a Szentírást. Értsék meg, hogy
Isten akaratának elfogadása nem semmisíti meg és nem rombolja le a személyiséget,
hanem lehetővé teszi, hogy felfedezze és megvalósítsa életének legmélyebb értelmét.
Éljék meg az önzetlenséget és a testvéri szeretetet a másokkal való kapcsolatokban,
mert csak Isten szeretetére megnyílva találjuk meg a valódi örömöt és saját vágyaink
teljes megvalósulását. „Bátorítani a hivatásokat a helyi egyházban” azt jelenti, hogy
megfelelő és figyelmes hivatáspasztoráció révén bátran rámutatunk Krisztus követésének
erre az igényes útjára, amely gazdagságánál fogva át tudja járni egész életünket. Különösen
hozzátok fordulok, kedves püspök testvéreim. Azért, hogy folytatódjék és terjedjen
üdvözítő küldetésetek Krisztusban, „fontos, hogy a lehető legjobban elősegítsük a
papi és szerzetesi hivatások számának növekedését, főleg a missziós hivatásokét” (Decr.
Christus Dominus, 15). Az Úrnak szüksége van együttműködésetekre, hogy meghívása
eljusson azoknak a szívébe, akiket kiválasztott. Gondosan válasszátok meg munkatársaitokat
az egyházmegyei hivatásgondozó központba, amely értékes eszköz a hivatáspasztoráció
előmozdításában és szervezésében, valamint az imádság terén is, amely azt fenntartja
és biztosítja hatékonyságát. Kedves püspök testvérek, az Egyháznak arra a sürgető
felhívására is szeretnélek emlékeztetni titeket, hogy legyen arányos a papok elosztása
a világban. Készségetek a hivatásokban szegény egyházmegyék felé Isten áldását hozza
majd közösségeitekre, és a hívők számára egy olyan papi szolgálatról tesz tanúságot,
amely nagylelkűen megnyílik az egész Egyház szükségleteire. A II. Vatikáni Zsinat
kifejezetten emlékeztetett arra, hogy „az egész keresztény közösség kötelessége, hogy
több papi hivatás szülessen, és ennek a feladatnak elsősorban egy teljesen keresztény
élettel kell eleget tenni” (Optatam totius, 2). Ezért testvéri és különleges
üdvözletemet, valamint bátorításomat szeretném küldeni mindazoknak, akik együttműködnek
a plébániákon a papokkal. Különösképpen azokhoz fordulok, akik saját maguk is tudnak
tenni a hivatásgondozásért: a papokhoz, a családokhoz, a hitoktatókhoz, a munkatársakhoz.
A papoktól kérem, hogy tegyenek tanúságot a püspökkel és a paptestvérekkel való egységről,
hogy ezáltal biztosítsák az éltető talajt az új, sarjadó papi hivatásoknak. A családokban
„a hit, a szeretet és az irgalom lelkülete legyen” (uo.), segítsék gyermekeiket, hogy
nagylelkűen fogadják be a papságra és a szerzetesi életre szóló meghívást. A hitoktatók
és a katolikus egyesületek, illetve lelkiségi mozgalmak vezetői, nevelői, küldetésük
biztos tudatában, próbálják „úgy táplálni a rájuk bízott tizenéveseket, hogy fel tudják
ismerni az isteni hivatást és örömmel kövessék azt” (uo.). Kedves testvéreim!
Elkötelezettségetek a hivatások ébresztésében és gondozásában akkor nyeri el teljes
értelmét és pasztorális hatékonyságát, amikor az Egyház egységében valósul meg és
a közösség szolgálatára irányul. Éppen ezért az egyházi közösség életének minden momentuma
– a hitoktatás, a képzési összejövetelek, a liturgikus imádság, a kegyhelyekre történő
zarándoklatok – értékes alkalom arra, hogy Isten népében, főleg a gyermekekben és
a fiatalokban felébressze az Egyházhoz tartozás tudatát, és a papságra, valamint a
szerzetességre szóló meghívásra adandó válasz felelősségét, hogy az szabad és tudatos
választás legyen. A hivatásgondozásra való képesség a helyi egyház vitalitásának
jellegzetes megnyilvánulása. Kérjük bizalommal és kitartóan Szűz Mária segítségét,
hogy az ő példája nyomán, ahogy befogadta az üdvösség isteni tervét, valamint hatékony
közbenjárására minden közösségben elterjedhessen a készség, hogy „igent” mondjunk
az Úrnak, aki mindig hív új munkásokat aratásába. Ezzel a jókívánsággal, szívből adom
mindenkire apostoli áldásomat.