XVI. Benedek az imáról tartja következő katekéziseit

Május 4-én, szerda délelőtt XVI. Benedek pápa befejezve az egyháztörténet neves nőalakjairól szóló tanításait, egy újabb ciklusba kezdett, amelynek során az ima és az imádkozás témáját kívánja majd elmélyíteni. Mint mondta, az ima minden ember, és különös módon a keresztény szívéhez áll közel. Maga Jézus tanított minket az imára, amit az Egyház küldetésével tovább folytat. Jézusban ugyanis az ember képessé válik arra, hogy Istenhez közeledjen az atyai és fiúi kapcsolat mélysége és intimitása által. Ezért kérjük együtt mi is alázatosan: „Uram, taníts minket imádkozni” (Lk 11,1). Ezekkel a gondolatokkal vezette be a Szentatya elkövetkezendő katekéziseinek témáját, amelynek során a Szentírás, az egyházatyák, a spiritualitás és a liturgia neves alakjai által még intenzívebbé kívánja tenni kapcsolatunkat az Úrral, mintegy az „ima iskoláját” kijárva.

Az első tanításával az ókori nagy kultúrák imához fűződő kapcsolatát tekintette át bizonyítva azt, hogy elődeink mindig és mindenkor valamilyen formában Istenhez fordultak gondolataikkal.

Az ókori Egyiptomban elsősorban az ember egyetemes kívánságát tárja fel egyszerű és valóban tiszta módon a szenvedés idején. A mezopotámiai vallások imái a reményről tanúskodnak, amellyel az Isten által megadott szabadulást és megváltást várják. Arról tesznek tanúbizonyságot, hogy az ember Isten keresésére irányuló útján egyrészt saját bűneit elismeri, másrészt az isteni jóságot és irgalmat várja.

Az ókori Görögországban – folytatta tanítását a pápa – a pogány vallásban jelentős fejlődés figyelhető meg. Az imával továbbra is az isteni segítségért fohászkodnak az égi jótéteményre várva, viszont egyre nő az ember Istennel kialakított kapcsolatának elmélyítésére irányuló vágyakozás, valamint a megjavulás óhaja is.

A római birodalomban az ima elsősorban a közösség mindennapi életét oltalmazó isteni védelemre irányul, de ugyanakkor megnyílik a személyes segélykérésre is, amely dicsőítéssé és köszönetté formálódik. Maga Marcus Aurelius császár is megállapítja az ima jelentőségét, amely az isteni cselekvés és az emberi cselekedet között gyümölcsöző kapcsolatot képes teremteni – magyarázta a Szentatya. Így tehát a Krisztus előtt élt generációk is tanúsították számunkra, hogy az emberi élet ima nélkül, amely megnyitja létezésünket Isten misztériuma felé, értelmetlenné válik és kiindulópont nélkül marad. Minden imában az emberi teremtmény legmélyebb igazsága nyilvánul meg, amely egyrészről gyengeséget és nyomorúságot tükröz, ezért az Ég felé fordul segítségért, másrészről pedig hatalmas méltóság övezi, mivel képessé tud válni az isteni szeretetközösségre való megnyílásra.

Az ember tehát imádkozik, mert nem tud élni anélkül, hogy ne keresné a választ létezésének értelmére, amelyet sötét homály fed mindaddig, amíg nem kerül kapcsolatba Isten misztériumával és az Ő világra irányuló tervével. Történelmünk folyamán tehát megfigyelhetjük az ember vallási dimenzióját és Isten iránti vágyát. Az imával lehetőségünk nyílik arra, hogy mély kapcsolatba kerüljünk égi Atyánkkal. A pápa az „ima iskolájának” elnevezett katekéziseinek első alkalmával azért fohászkodott az Úrhoz, hogy világosítsa meg értelmünket és szívünket annak érdekében, hogy a Vele való kapcsolatunk egyre csak mélyüljön, szeretetteljesebbé és szilárdabbá váljon.

(hh)