„A Feltámadt Krisztusnak köszönhetően véglegesen érvényes, hogy az értelem erősebb az értelmetlenségnél, az igazság erősebb a hazugságnál, a szeretet erősebb a halálnál” – a pápa homíliája Húsvét vigíliáján

XVI. Benedek pápa szentbeszédében mindenekelőtt rámutatott az ünnepi liturgia két nagy jelének értelmére.

Az első jel a tűz, amely fénnyé válik. A húsvéti gyertya fénye, amely az éjszaka sötétségébe borult templomban, a körmenetben fényáradattá válik, Krisztusról szól, aki a soha le nem nyugvó nap valódi csillaga. A Feltámadt Krisztusról szól, akiben a világosság legyőzte a sötétséget.

A második jel a víz. Egyrészt emlékeztet a Vörös-tenger vízére, az elmerülésre és a halálra, a Kereszt misztériumára. Később azonban forrásvízként, a szárazságban életet adó erőként jelenik meg. Ezáltal a keresztség szentségének jelképévé válik, azé a szentségé, amely Jézus Krisztus halálának és feltámadásának részeseivé tesz bennünket.

A húsvéti vigília liturgiáját azonban nem pusztán a teremtés nagy jelei, a tűz és a víz alkotják. A szertartás alapvetően fontos jellemzője, hogy elvezet bennünket a Szentírás szavaival való találkozásra. A liturgikus reform előtt 12 ószövetségi és két újszövetségi szakasz hangzott el. Az Újszövetség szakaszai a reform után is megmaradtak; az ószövetségi szövegek számát hétre csökkentették, de a helyi igényeknek megfelelően háromra is lehet korlátozni.

Az egyház mintegy körpanoráma révén, el kíván bennünket vezetni Jézus Krisztus felé az üdvtörténet útjain, a teremtéstől kezdve Izrael felszabadításán át a prófétai tanúságtételekig. A liturgikus hagyományban ezeket az olvasmányokat próféciáknak nevezték. Általuk a teremtés és a történelem egyre világosabban rámutatnak a lényegre, kézen fogva elvezetnek bennünket Krisztus felé és feltárják az igazi Világosságot.

A Szentírás útjain haladó zarándoklatunk Húsvét vigíliáján a teremtés történetének elbeszélésével kezdődik – folytatta szentbeszédében a pápa. Ugyanis a teremtés története is prófécia. Nem arról tájékoztat, hogy milyen külső és belső folyamat lévén jött létre a világegyetem és az ember. Az egyházatyák is tudatában voltak ennek. Úgy értelmezték a történetet, hogy az elvezet bennünket a lényegre, létünk valódi kezdetére és végére.

Felmerülhet a kérdés: vajon valóban fontos-e, hogy Húsvét vigíliáján a teremtésről is beszéljünk? Nem lehetne-e azokkal az eseményekkel kezdeni, amelyekkel Isten meghívja az embert és megteremti a földön történetét az emberekkel?

Erre nemmel kell válaszolnunk. Ha elhagynánk a teremtést, az azt jelentené, hogy félreértettük Isten emberekkel való történetét, nem látnánk annak valódi nagyságrendjét. Az Isten által létrehozott történelem sugara eljut egészen a kezdetekig, a teremtésig. Hitvallásunk ezekkel a szavakkal kezdődik: „Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében”. Az egyház nem egyfajta társulás, amely az emberek vallási igényeinek kielégítésére korlátozza tevékenységét.

Nem. Az egyház kapcsolatot teremt ember és Isten, vagyis minden lét kezdete között. Felelősségünk egészen a teremtésig kiterjed, mivel az a Teremtőtől származik. Isten teremtett mindent, tehát Ő adhat életet és ő vezetheti életünket. Az egyház hitélete nem pusztán érzéseket, érzelmeket és esetleg erkölcsi kötelességeket foglal magába, hanem az egész embert átöleli a maga teljességében, kezdeteitől fogva az örökkévalóság távlatában. A teremtés felett érzett öröm és hála, valamint a teremtésért való felelősség egymással szorosan összekapcsolódnak – fejtette ki Húsvét vigíliáján a Szentatya.

Szent János, evangéliuma elején egyetlen mondatban foglalta össze a teremtéstörténetének lényegét: „Kezdetben volt az Ige”. A világ a Logosz, a Szó terméke, mint ahogy János ezt a görög nyelv központi szavával kifejezi. „Logosz” annyit jelent, mint „ész”, „értelem”, „szó”. Olyan teremtő Értelem, amely szól hozzánk és közli magát. Ész, amely egyben értelem és maga is értelmet teremt. A teremtés története tehát azt mondja el, hogy a világ a teremtő Értelem terméke. Minden létező kezdetén a teremtő Értelem áll, amely szeretet és szabadság. Ez a hit és a hitetlenség közötti vita végső kérdése: az irracionalitás, a szabadság hiánya és a (vak) véletlen áll-e a létezés kezdetén, vagy az értelem, a szabadság és a szeretet? Mit illet meg elsőbbség: az értelmetlenséget vagy az értelmet?

Mint hívők, a teremtéstörténettel és János szavaival válaszolunk: kezdetben volt az Ige. Kezdetben volt a szabadság. Ezért jó embernek lenni.

Nem úgy történt, hogy a kiterjedő világegyetemben, a kozmosz egy kis sarkában végül véletlenül kialakult egyfajta élőlény, amely képes az értelemre. Ha az ember az evolúció ilyen véletlen terméke lenne a világegyetem peremén, akkor életének nem lenne értelme, sőt, mintegy zavart keltene a természetben. Ez nem így van. A teremtő, isteni Értelem áll mindenek kezdetén. És mivel Értelem, ezért megteremtette a szabadságot is. Mivel a szabadsággal vissza is lehet élni, ezért létezik olyan erő is, amely ellenséges a teremtéssel szemben. Ezért halad át egy vastag, sötét vonal a világegyetem struktúráján és az emberi természeten.

Az ellentmondás ellenére a teremtés, az élet önmagában véve jó, mivel eredete a jó Értelem, Isten teremtő szeretete. Ezért üdvözülhet a világ. Ezért kell az értelem, a szabadság és a szeretet, vagyis Isten oldalára állnunk, aki annyira szeret bennünket, hogy szenvedett értünk, hogy halálából új, végleges, egészséges élet fakadhasson.

Isten azért teremtette a világot, hogy legyen egy hely, ahol átadhatja szeretetét, és ahonnan visszatér hozzá válaszként a szeretet. Isten előtt annak az embernek a szíve, aki válaszol szeretetére, nagyobb és fontosabb, mint az egész anyagi világegyetem, amelyből érzékelhetünk valamit Isten nagyságából.

Izrael számára a szombat volt az a nap, amikor mindenki részt vett Isten pihenésében, egyesülve Isten szabadságában. A születő egyházban azonban valami hallatlan történt: a szombat, a hetedik nap helyébe az első nap lépett, mint a liturgikus gyülekezet napja. Isten, a Feltámadt Jézus Krisztusban vasárnap találkozott övéivel, miután felfedezték az üres sírt. Ez a találkozás ma is mindig megújul az Eucharisztia ünneplésében. Ez a forradalmi változás, amely az egyház kialakulásának kezdetén már bekövetkezett, csak azzal magyarázható, hogy azon a napon valami hallatlan történt. A hét első napja a harmadik volt Jézus halálát követően.

Az a nap volt, amikor a Feltámadt Krisztus megmutatta magát övéinek. Ez a találkozás mindent megváltoztatott: az, aki meghalt, olyan életre kelt, amelyet már nem fenyeget a halál. Az élet új formája, a teremtés új dimenziója kezdődött el. Azt ünnepeljük, hogy Isten emberré lett, szenvedett, meghalt, eltemették és feltámadt. Ünnepeljük a Teremtő és teremtése végleges győzelmét. A Feltámadt Krisztusnak köszönhetően most már véglegesen érvényes, hogy az értelem erősebb az értelmetlenségnél, az igazság erősebb a hazugságnál, a szeretet erősebb a halálnál.

A hét első napját ünnepeljük, mert tudjuk, hogy a teremtésen áthaladó sötét vonal nem örökkévaló. Tudjuk, hogy most már véglegesen érvényes a teremtéstörténet végkövetkeztetése: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31) – fejezte be szentbeszédét Húsvét Vigíliáján XVI. Benedek pápa.

(vm)