„Isten Szeretete tesz minket valóban szabaddá” – a Szentatya virágvasárnapi homíliája
Minden évben, Virágvasárnap meghatódva megyünk és kísérjük Jézust az úton a jeruzsálemi
szentély felé, ezen a napon évszázadok óta, világszerte fiatalok és idősek ujjongva
kiáltják: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön!”. Mit teszünk valójában,
amikor mi is beállunk a körmenetbe azok közé, akik elkísérik Jézust útján és Izrael
királyának kiáltják ki? Mit jelent ez számunkra, valódi életünkben? – tette fel a
kérdést virágvasárnapi szentbeszédében XVI. Benedek pápa.
Jézus a Húsvét közeledtével
zarándokként a szent város felé indul. Jézus tudta, hogy egy új Húsvét vár rá, Ő maga
lép az áldozati bárányok helyébe életét feláldozva a Kereszten. Tudja, hogy a kenyér
és bor adományában örökre átadja magát övéinek és ezzel megnyitja az utat számukra
egy új megszabadulás, az élő Istennel való közösség felé. Jézus a Kereszt, a szeretet
pillanatának beteljesedése felé halad. Zarándoklatának utolsó állomása maga az Isten,
akihez Jézus fel akarja emelni az embert.
A virágvasárnapi körmenet tehát
egy mélyebb valóság jelképe, Jézussal együtt zarándoklatra indulunk az Élő Isten felé
vezető útra lépve. Vajon lépést tudunk-e tartani Jézussal? Vajon nem haladja-e meg
erőnket ez a vállalkozás? Az embert mindig nagy vágyakozás töltötte el, hogy Istenhez
hasonuljon. Az emberi értelem találmányaival arra törekedett, hogy szárnyakra leljen,
repülni tudjon, a magasba emelje magát azért, hogy függetlenné, teljesen szabaddá
váljon, úgy mint Isten. Az emberiség számos álmát valóra váltotta, képessé váltunk
arra, hogy repüljünk, hogy a világ másik végén lévő embertársunkkal kapcsolatot teremtsünk,
beszéljünk vele és lássuk őt. Mégis, a gravitáció ereje, amely a földhöz vonz bennünket,
erős. Képességeinkkel azonban nemcsak a jó dolgokat fejlesztettük, hanem a rosszak
is tovább fejlődtek. A rossz lehetőségei is kiszélesedtek és fenyegetésként jelentkeznek
a történelemben. Korlátaink is megmaradtak, elég csak a természeti katasztrófákra
gondolni, amelyek az elmúlt hónapokban pusztítottak és megsebezték az emberiséget.
Az
egyházatyák szerint a gravitáció két irányból hat az emberre. Létezik a lefelé húzó
erő, amely az egoizmus, a hazugság, a rossz irányába vonz bennünket. A gravitáció,
amely a mélybe visz, eltávolít bennünket Istentől. Másrészről jelen van Isten szeretetének
gravitációs ereje. E két erő között feszülünk és minden attól függ, hogy el tudunk
e menekülni a rossztól a szabadságot elnyerve ezáltal átadva magunkat Isten szeretetének,
amely igazzá tesz bennünket, felemel és szabadságot ad nekünk.
„Sursum corda”
– Emeljük fel szívünket! Az egyházatyák és a biblikus szemlélet szerint a szív az
ember középpontja, ahol egyesül az értelem, az akarat és az érzelem, a test és a lélek.
A középpont, ahol a lélek testet ölt és a test lélekké válik, ahol az akarat, érzelem
és értelem egyesülnek Istennel és az iránta érzett szeretettel. Ez a szív a magasba
vágyik. Viszont mi egyedül gyengék vagyunk ahhoz, hogy felemeljük szívünket Istenhez.
A gőg, miszerint egyedül is képesek vagyunk erre, a mélybe húz bennünket és eltávolít
Istentől. Isten maga kell, hogy a magasba emeljen bennünket és ez az, amit Krisztus
elkezdett a Kereszten. Alázatossá vált és ezáltal büszkeségünket legyőzte: Isten alázatossága
végtelen szeretetének formája, és ez a szeretet az, amely a magasba emel.
A
virágvasárnapi liturgiában a 24. zsoltár, a „Bevonulás a szentélybe” megjelöl néhány
elemet azok közül, amelyek nélkül nem emelkedhetünk a magasba: „akinek a keze tiszta
és ártatlan a szíve, akinek az esze nem csaláson jár, s aki nem esküszik hamisan…
aki a te arcodat keresi”. A technikai találmányok szabaddá tesznek minket, viszont
csak akkor válnak valóban az emberi fejlődés részévé, ha e tulajdonságok jegyében
születnek meg, vagyis ha kezeink és szíveink ártatlanok és tiszták, ha az igazságot,
Istent keressük és engedjük, hogy szeretete átöleljen bennünket.
A kérdés,
miszerint az ember képes-e arra, hogy önmaga legyen és Istenhez hasonlóvá váljon,
mindig is foglalkoztatta az emberiséget. A platóni filozófia követői pl. arra keresték
a megoldást, hogy milyen eszközökkel lehet elérni a megtisztulást, amely által az
ember megszabadulhat a mélybe húzó nehéz súlyoktól. Szent Ágoston el kellett, hogy
ismerje: a megfogalmazott módszerekkel sem lehet igazán eljutni Istenhez. Jézus Krisztus
az, aki Istentől leszállt közénk és szeretete által kézen fog bennünket és a magasba
emel.
Mi is zarándokként az Úrral tartunk a felfelé vezető úton, a tiszta szív
és kezek, az igazság keresésének ösvényein járunk, Isten arcát kutatjuk. Vágyunk az,
hogy igazakká váljunk ezért így imádkozzunk: Emelj minket a magasba! Tisztíts meg
bennünket! Add Urunk, hogy mi is azok között legyünk, akik a Te arcodat keresik –
zárta virágvasárnapi homíliáját XVI. Benedek.