II. János Pál pápa boldoggá avatására készülve – Pákozdi István egyetemi lelkész visszaemlékezése
A vele való személyes
kapcsolatom pappá szentelésem évfordulója tájára, 1979-re esik. Római ösztöndíjas
koromban olyan atyákkal együtt vehettem részt csak nekünk, a Pápai Magyar Intézet
növendékeinek és dolgozó nővéreinek tartott kihallgatáson, mint Ivancsó István görög
katolikus teológiai tanár, a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja, Erdő Péter bíboros,
Dolhai Lajos rektor, teológiai tanár. Ott álltunk mellette és csodáltuk fiatalosságát.
Akkoriban gyorsabban szaladt fel a hatalmas vatikáni lépcsőkön, mint az agg monsignorék…
Ez volt az az idő, amikor úgy lopták ki a pápát síelni az Abruzzókba. Később többször
kísértem autóval Lékai László bíboros urat pápai fogadásra, tárgyalásra, ahol nem
egyszer a könyvtár-teremben az elköszönéskor én is ott lehettem.
Azután már
itthon Barsi Balázs atyával kommentálhattam az első pápalátogatás esztergomi miséjét.
Titkára, a mostani krakkói érsek, Stanislaw Dziwisz bíboros ekkor nyomta a kezembe
váratlanul a prédikációt követően az egyik másodpéldányt, amit ő tartott a kezében
a homília alatt. 1996-ban pedig a győri mise televíziós közvetítése után bemutathattam
neki a munkatársakat, Téglásy Ferencet és a többieket, akik részt vettek a munkában.
Szerencsésnek
tartom magamat, mert 1997-ben Párizsban, az Ifjúsági Fórum résztvevőjeként egészen
közel lehettem hozzá a koncelebráló papok között az Ifjúsági Világtalálkozó záró szentmiséjén.
2000-ben Rómában, a hasonló, de még „világrengetőbb” ifjúsági találkozón is ott voltam.
Tanúja lehettem a fiatalság iránti mérhetetlen szeretetének. Egy magyar – akkor még
egyetemista – Süveges Gergő kezéből vette át a találkozó lángját a Szent Péter téren.
Annak
a pápának, II. János Pálnak a boldoggá avatása, aki 27 évig ült Péter székében és
a nemzetünkhöz oly közel álló lengyel nép fia volt, valamint pápasága alatt kétszer
is meglátogatta országunkat, vallási és felekezeti különbségek nélkül minden magyar
számára ünnep. A debreceni, gályarabok emlékmű megkoszorúzása óta protestáns testvéreink
is szívükbe fogadták. A Nobel-díjnál is nagyobb elismerése egyszerű derűjének, tiszta
szavainak, tanításának, a nyugat és kelet között húzódott falat ledöntő imádsága erejének,
lelkipásztori és emberi nagyságának. Mindnyájunkat, akik vele léphettünk át a 21.
századba, arra tanít, hogy bátran „evezzünk a mélyre”, „Duc in altum!” vagy, ahogy
a címerébe írta: „Totus tuus!” – Egészen a tiéd! – teljes bizalommal és fogyhatatlan
reménységgel éljünk.