Add, Uram, hogy lássak! – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése nagyböjt 4. vasárnapjára
A vakon született meggyógyítását
János evangéliuma mozgalmas részletességgel írja le: találkozás, párbeszéd, állásfoglalások,
a különböző szereplő személyek pszichológiája… Minden arra vall, hogy az apostol szemtanúja
volt a történetnek. Ugyanakkor, miként ezt a János-evangélium más epizódjainál is
tapasztaljuk, az evangélista egy-egy konkrét történet elbeszélése után elmélyíti a
titkot, teológiai reflexiókat fűz hozzá.
Például: a kenyérszaporítás után
következik az Eucharisztia ígérete és a kijelentés: „Én vagyok az égből alászállott
Kenyér, az Élet Kenyere”. Most a vak meggyógyítása után a lelki látásról, a hit által
adott látásról. A Jézus által művelt jelekhez hit szemére van szükség, amely a
látás feltétele. De a tökéletes hitnek túl kell mennie a jelek látásán (Jn 4, 41;
20, 29). A valóság persze messze van ettől az eszménytől. Jézus követői, hallgatói
közül sokan a szemük előtt művelt jelek ellenére sem hittek:
„Jóllehet ennyi
csodát művelt a szemük láttára, mégsem hittek benne.”(Jn 12, 37) Nem képesek a látásra.
És itt az evangélista Izajás könyvéből idéz (6, 9-10): „Szemüket elvakította és megkérgesítette
szívüket, hogy szemükkel ne lássanak, szívükben értelem ne legyen és meg ne térjenek,
hogy meggyógyítsam őket.” A megátalkodott elutasítja a megvilágosító kegyelmet. Vaksággal
megverve nem lát, megkérgesedett szívvel nem ért. Jézus a csoda után a farizeusoknak
így magyarázza: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok: Látunk.
Ezért marad meg bűnötök.” Lelki vakság ez.
Jézus még ítéletről is beszél: a
hívők és a megátalkodott hitetlenek tábora szétválik. A keményszívű, megátalkodottságban,
elvakultságban élő emberekről sokszor szól a Biblia. János evangéliuma még azt is
állítja (3,19kk), hogy az Ige, a világ Világossága, aki hitetlenség sötétségében világít,
fényével elvakítja azokat, akik nem fogadták be hittel a Világosságot. Megdöbbentő,
hogy maga Isten teszi megátalkodottá a gőgösöket, keményszívűeket. A francia szentírástudós,
Xavier Léon-Dufour írja a megátalkodottság szócikkben (BTSz 892-93):
„Megátalkodottá
tenni nem annyi, mint elvetni; hanem egyszerűen ítéletet nyilvánítani a bűn állapotáról,
tehát annak akarása, hogy ez a bűn meghozza látható gyümölcseit.”(…) A megátalkodás
/pl. Izraelé, amelyről Pál beszél (Róm 9) kinyilatkoztatja Isten türelmét: Isten nem
semmisíti meg a bűnöst, állandóan kinyújtja karját a lázadó nép felé (Róm 10, 21).
Így tehát Isten akár sürgeti a bűnöst, akár magára hagyja, mindenképpen és mindig
irgalmát fejezi ki.”
A „hit hallásból ered”, a hallás pedig Krisztus igéjéből,
írja az Apostol (Róm 10, 17), Isten Igéjének hallgatása, meghallása, a hit igazságainak
ismerete tehát alapvető. Az igazságot kereső ember nyitottan figyel az őt megszólító
isteni Szóra, a Bibliában foglalt kinyilatkoztatott Igére, és hittel válaszol rá.
De a hitismeret még nem elégséges. A hitaktus, a hívő válasza, igen-je feltételezi
kezdettől fogva a kegyelem indítását, segítségét és ugyanakkor a szabad ember együttműködését.
Szabad döntésről, személyes elkötelezettségről van tehát szó. A katolikus teológia
szerint hitünk ésszerű hódolat, nem pedig vak beugrás az érthetetlenbe. Vannak hitre
invitáló jelek, értelmi megfontolások is szükségesek a belátáshoz, hogy értelmes dolog
hinni. De végső elemzésben a hitaktus a kegyelem és a szabadság összefonódásának titokzatos
drámája.
Az alázatos szívre jobban „érzékeny” Isten, mint a gőgös észre, jegyezte
meg a nagy francia tudós és gondolkodó, Blaise Pascal. Ezt így magyarázta szójátékkal:
„Le coeur a ses raisons que la raison ne connait pas.” „A szívnek (coeur) megvannak
az érvei (raisons), amelyet az ész (raison) nem ismer.” Pascalnál - miként a Bibliában,
vagy Szent Ágostonnál vagy Prohászka Ottokárnál - a szív az intuíció, a mély megtapasztalás,
a szeretet szerve, székhelye. Szent Ágoston írja Szent János evangéliumát és első
levelét magyarázva: Istent soha senki sem látta. Mégis, mivel Isten Szeretet, a szeretet
az a szem, amellyel „megláthatjuk”, megtapasztalhatjuk Őt. És ezt az érzéket a
Szentlélek adja, aki szívünkbe árasztja a szeretetet. Végül eszünkbe jut Saint-Exupéry
Kis Hercegének ismert, mélyreható megjegyzése: „Jól csak a szívével lát az ember.”
A
hit szemével, sőt a szív szemével láthatjuk meg, tapasztalhatjuk meg Isten jelenlétét
a világban, a látást adó hit kegyelme révén sejthetjük meg, közelíthetjük meg Krisztus
misztériumát. És ezért a kegyelemért könyörögnünk kell: „Uram, add, hogy lássak!”
Jézus a világ Világossága, az ő arcán ragyogott fel Isten dicsősége, és a hívőknek
Krisztus fényét kell továbbsugározniuk a szeretetben gyümölcsöző hit által.