2011-03-03 18:22:58

„Megtenni az igazságot szeretetben!” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 9. vasárnap evangéliumáról


RealAudioMP3 Ha házat építenek, kemény szikla- vagy betonalappal kezdik, főleg, ha többemeletes épületet terveznek, hogy se árvíz, se földrengés ne dönthesse le. A Hegyi beszéd záradékában Jézus is ezt a hasonlatot alkalmazza: aki hallgatja és tettekre váltja tanítását, ahhoz a bölcs emberhez hasonlít, aki házát sziklára építette. Az ömlő ár és a szélvihar nem döntheti le az építményt. A hangsúly a tanítás megvalósításán van: a bölcs tettekre váltja, a balga nem. Korábban Jézus így figyelmeztetett: „Nem mindaz, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! – jut be a mennyek országába. Csak az, aki mennyei Atyám akaratát cselekszi!”

Ki az igazi keresztény? Nem mindaz, aki meg van keresztelve, akinek nevét a plébániai anyakönyvbe bevezették, még csak nem is okvetlenül az, aki vasárnapi „miselátogató, látszólag „gyakorló”! Persze, Isten ajándéka, hogy megkereszteltek bennünket, nagyon lényeges a szentmisén való részvétel, részvétel, hangsúlyozom, tehát nem megszokott ájtatoskodásból látogassa valaki a templomot, szentek szobrai előtt imádkozva, gyertyát gyújtva, megfeledkezve az Eucharisztiáról, vagy felejtve azt, hogy a szentmisében Krisztus halálának és feltámadásának emlékezetét jeleníti meg hathatósan az Egyház. A leglényegesebb az, hogy az Atya akaratát, tehát Krisztus szeretet-parancsát teljesítsük – kegyelmével együttműködve. Igazi keresztény az, aki hisz és megteszi az igazságot szeretetben. Persze ez egy egész életprogram. A mindennapi élet kis és nagyobb feladatainak, állapotbeli kötelességeink teljesítésével valósítjuk meg az Atya akaratát, tanúskodik élő, szeretetben gyümölcsöző hitünkről.

Manapság, amikor Nyugat, Európa felejti „keresztény gyökereit”, sokan azt mondják: Európa népei igazán nem is voltak keresztények! A „sötét középkort” emlegetik, vagy a reneszánsz pápaság bűneit, amellyel szemben a reformátor Luther fellépett, persze, a tragédia az volt, hogy a reform hitújítássá fajult, s következett az egyházszakadás, a keresztény felekezetek viszályai, sőt vallásháborúk, amikor a politika is belejátszott a viszályokba. Mindebben van sok igazság. De ezek csak a pápaság története, a kereszténység árnyoldalai. Mert az is igaz, hogy a krisztusi hit és az Egyház megszelídítette a vad erkölcsöket, számtalan szentet szült, harcolt az emberi jogokért. A trienti zsinattól kezdődően, főleg pedig a II. vatikáni zsinattal elindult az egyházi megújulás, korszerűsödés, kibontakozóban az ökumenizmus, a keresztények egységének helyreállításáért, ami a kereszténység létkérdése a terjedő ateizmus korában.

De hagyjuk az általánosításokat! Minden egyes krisztushívőnek, világiaknak és egyháziaknak, sajátos küldetésük, Krisztus testében betöltött szerepük szerint hiteles kereszténységükről kell tanúságot tenniük. Minden bizonnyal valóra válnak Karl Rahner jezsuita teológus prófétai szavai a volt „keresztény” Nyugatról: A jövőben, és lassan már jelenünkben, a keresztény hívők diaszpórában élnek, szétszóródva kis szigeteket alkotnak a pogányság tengerében. De itt és most, ebben a nehéz helyzetben kell tanúságot tennünk Krisztusról, éspedig úgy, hogy ki-ki egymagában is teljes kereszténységet képviseli. Mint boldog Charles de Foucauld a Szaharában, a muzulmán sivatagban. Ma már nem beszélhetünk „világhódító kereszténységről” (a XX. század első felének apostola, a jezsuita Bangha Béla álma volt ez!), nem számíthatunk tömeges megtérésekre, ha a felszínen nem tudjuk kiterjeszteni hitünket, elmélyíthetjük azt Krisztus kegyelmével. Hála Istennek a XX. században is voltak, ma vannak vértanúk, akik üldöztetést szenvedtek hitükért, vannak névtelen szent családanyák, betegápolók, misszionáriusok. Ezek a szentek Krisztus hiteles tanúi.

1947-ben Algériában a nagy francia regényíró, Georges Bernanos „Barátaink a szentek” címmel előadást tartott Charles de Foucauld kis nővéreinek. Többek között ezt mondta: „A szentek a szeretet géniuszai. Ó, jól értsék meg. itt nem arról a zsenialitásról van szó, amelyet például a művészeknél találunk; ez utóbbi csak kevesek kiváltsága! Pontosabban azt kellene mondanunk, hogy a szent az az ember, aki képes megtalálni önmagában, képes felfakasztani lénye mélyéről azt a vízforrást, amelyről Krisztus beszélt a szamariai asszonynak. ’Azok, akik ebből a vízből isznak, nem szomjaznak többé…’ Ez a víz itt található mindannyiunkban, a mély forrás nyitott a szabad ég alatt.” A felszíni korhadó levelek, a romlás rétege alatt a mélyben a forrásvíz kristálytiszta: „itt ragyog az isteni fény, amelyben az egész teremtés fürdik. ’Őbenne élet volt, és az élet volt az emberek világossága’.”
(Mt 7, 21-27)








All the contents on this site are copyrighted ©.