Február 4-én 80 éves Szabó Ferenc SJ

00:10:30:79„Életkorunk mindössze hetven év,
jó erőben lehet tán nyolcvan is…”

Hetven után című versed mottójául a 89. zsoltár szavait idézted. És így kezdted:
„Hetven után ráadás minden év
kezdem hinni: én is meghalhatok…”
Kaptál ráadásul 10 évet…

P. Szabó: Hálát adok Istennek ezért az évtizedért: nem múlattam az időt tétlenül, unatkozó nyugdíjasként, és ha az Úr engedi, még néhány évig szolgálni szeretném: szerkesztek, írok, a váci főiskolán tanítok még, - és hát Nektek, a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének is segítek. A Gondviselésnek kihívás volt, hogy három évre vállaltam a heti homíliaírást…

VR: Örülünk, hogy a Vatikáni Rádió magyar műsora továbbra is szívügyed. Az idősebb nemzedék emlékszik még negyedszázados itteni szolgálatodra: 1967 és 1992 között a pápák szócsöve voltál. Interjúidban hangoztattad, hogy kétszeresen predestinálva voltál erre a munkára…

P. Szabó: Igen. Először is egyidős vagyok a Vatikáni Rádióval; pontosabban egy héttel idősebb. Másodszor: a dunántúli Zalában, Kálócfán születtem: a hajdani „borostyánkő” nevű római út mellett, tehát a Római Birodalomhoz tartozó Pannóniában. Pedig, miután sikeresen elvégeztem Belgiumban filozófiai és teológiai rendi tanulmányaimat, a belga jezsuiták „elkértek” magyar elöljárómtól, hogy teológiát tanítsak leuveni főiskolájukon. Ezért át is írtak (applikáltak) a vallon rendtartományba. Párizsba küldtek, hogy teológiai doktorátust szerezzek. Ez meg is történt: Szent Ambrus krisztológiájából szereztem diplomát. De közben a Gondviselés közbelépett. Hiszem, hogy igaza van a portugál közmondásnak: „Isten egyenesen ír görbe vonalakkal.” Legalábbis én ezt tapasztaltam életemben.

Párizsi éveim alatt történt: fiatal barátom, a jezsuita Szabó János, aki itt a Vatikáni Rádiónál P. Orbán Miklós mellett a magyar műsor szerkesztője volt, nyári szabadság alatt Ausztriában a hegyekben lezuhant, és szörnyet halt. Orbán Miklós egyedül maradt. (Akkor, a hatvanas évek derekán a pápa rádiója még nagyon kezdetleges volt minden szempontból.). Orbán Miklós már kissé ismert engem különböző írásaimból, olvasta első tanulmánykötetemet. Meghívott Rómába, hogy helyettesítsem egy hónapig a rádiónál. Ez 1965 nyarán történt. Szerettem Párizst és a francia kultúrát, de ez az egy hónap is elég volt, hogy rokonszenvezni kezdtem az Örök Várossal.

P. Orbán addig ügyeskedett, hogy magyar elöljáróim visszakértek a belgáktól, látva a Vatikáni Rádió fontosságát, hiszen naponta „hazamentünk” átszállva a vasfüggönyön. Szóval 1966 decemberében ledoktoráltam, és karácsony előtt megérkeztem Rómába. 1967. január elsején mutatott be P. Orbán a hallgatóknak Orbán Miklós 1972-ben, 21 éves szolgálat után kérte felmentését, Kanadában az emigráns magyarok közé került lelkipásztori munkára. Én lettem a magyar tagozat vezetője. Orbán párszor ismételte nekem: „Majd meglátjuk, hogy Te „kihúzol-e” itt 21 évet!” Bizony, kihúztam 25 évet, és ezt boldogan tettem. Ti, később felvett munkatársaim, Ipacs Katalin, Puskely Mária és Te, Vertse Márta, tanúim, kiváló segítőim voltatok.

VR: Orbán atya visszaemlékezéseiben, és Te is, úgy beszéltetek a hatvanas-hetvenes évekről, mint a Vatikáni Rádió hőskoráról…

P. Szabó: Valóban az volt. Orbán átélte itt a II. vatikáni zsinatot, amikor a világegyház figyelme a zsinati munkákra összpontosult: naponta izgalmas, friss híreket lehetett közvetíteni. Én pedig a zsinat másnapján elsőrendű feladatomnak tartottam, hogy ismertessem a zsinat tanítását a vasfüggöny mögötti – magyarországi és határokon túli – papoknak, híveknek.

Természetesen, mindig beszámoltunk az új pápai megnyilatkozásokról, a világegyház híreiről VI. Pál kezdte, majd II. János Pál folytatta egyre gyakoribb külföldi apostoli útjait: ezek alkalmat adtak arra, hogy tájékoztatást nyújtsunk a meglátogatott ország egyházi helyzetéről, ötleteket is adva a magyaroknak az elindult zsinati korszerűsödéshez. Rádiós sorozatokat tartottam a főbb dokumentumokról, amelyek aztán könyv alakban is megjelentek: pl. az Egyház és a modern világ kapcsolatával foglalkozó „Gaudium et spes” kezdetű okmányt ismertetve alaposan foglalkoztam a modern ateizmussal, marxizmussal, a hit és a hitetlenség mai problémáival, továbbá a hit és a kultúra párbeszédével. E sorozatomból született meg Az ember és világa c. könyvem, amely két kiadást is megért.

VR: A kommunista Magyarországon korlátozott volt a vallásos könyvek kiadása. Hogyan jutottak haza könyveid?

P. Szabó: Valóban. Ezért biblikus, katekétikai könyveket is adtunk ki és juttattunk haza. Megszerveztük P. Nagy Ferenccel a Xavier Léon-Dufour által szerkesztett Biblikus Teológiai Szótár fordítását és kiadását, amelynek kiadási jogát idővel átengedtem a Szent István Társulatnak. Pár éve talán negyedik kiadása jelent meg Budapesten. Jelentős volt a Teológiai Kiskönyvtár 34 füzetének szerkesztése, kiadása, hazaküldése: Alszeghy Zoltánnal, Weissmahr Bélával és Nagy Ferenccel szerkesztettük: külföldön élő és tanító magyar teológusokat kértünk fel egy-egy téma kidolgozására. Ez a sorozat már a megújult katolikus teológiát ismertette papoknak, szeminaristáknak és értelmiségi világiaknak. Később ezt is kiadta 6 kötetben a Szent István Társulat. Folytathatnám a felsorolást.

Idegen nyelvű teológiai és lelkiségi könyveket is fordítottunk: amikor hozzánk jöttél, kedves Márta, Te is bekapcsolódtál ebbe a munkába. Röviden: a rádiós munka és a könyvkiadás, sajtóapostolság egymást segítették: a hazulról kapott levelek tömkelege tanúsította ezt. Még annyit, hogy a könyvkiadást nagylelkűen támogatták külföldi segélyszervek, főleg P. Van Straaten Kirche in Not nevű szervezete.

VR: Rádiós munkád, a könyvírás és fordítás mellett más munkád is volt…

P. Szabó: Igen, részt vettem a külföldi Pax Romana, a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom munkáiban, konferenciákat és lelkigyakorlatokat adtam Európa-szerte, egyszer (1977-ben) három hónapra átrepültem Észak-Amerikába, ahol lelkigyakorlatokat tartottam, továbbá állandó munkatársa voltam a Katolikus Szemle, a Mérleg és a Szolgálat folyóiratoknak. Ez utóbbit alakítottuk át az ún. rendszerváltás után, és 1991 húsvétján létrehoztuk a Távlatok c. negyedéves világnézeti, kulturális, lelkiségi folyóiratot. Ennek lettem főszerkesztője.1992-ben Rómából hazaköltöztem, a társszerkesztő P. Nagy Ferenc pedig Bécsből jött haza Budapestre. Összesen 88 szám jelent meg a Távlatokból, amely ezentúl már csak interneten folytatja működését. Régi számainkat digitalizáltuk, az írások letölthetők honlapunkról: www.tavlatok.hu.

VR: Csillagfényben c. portréköteted Függelékében hatalmas bibliográfiád mintegy harminc könyvet és számtalan tanulmányt, cikket sorol fel. Mit emelnél ki közülük?

P. Szabó: Sokat írtam modern írók, főleg magyar és francia írók, költők istenkereséséről. Évtizedekig tanulmányoztam és ismertettem a tudós jezsuita, Teilhard de Chardin eszmevilágát, valamint rendtársa és barátja Henri de Lubac új teológiáját, aki jelentős befolyást gyakorolt a zsinati tanításra. Magyar gondolkodók közül pedig kiemelném Prohászka Ottokár életművéről és a teológus Pázmány Péterről szóló monográfiáimat. Megjegyzem: ha Isten életet és erőt ad, a következő pár évben szeretném folytatni Pázmány-kutatásomat, és megírni újabb monográfiámat: „Krisztus misztériuma Pázmány életművében” címmel.

VR: Kedves Szabó atya! Köszönöm a beszélgetést. Jó egészséget és Isten áldását kívánjuk további apostoli munkájára!

Most hallgassanak meg egy részletet P. Szabó Ferenc „Hozzád tartozom” c. verséből, amelyet – két másik költeményével - megzenésített és hangszerelt Bánkövi Gyula, a Magyar Rádió zenei szerkesztője, és amelynek ősbemutatója 1997. okt. 5-én volt a Zeneakadémián.