„Szeressük Istent és testvéreinket konkrét tettekkel napjaink spirituális értékeket nélkülöző társadalmaiban” – a pápa tanítása a szerda délelőtti audiencián

Február 2-án, szerdán délelőtt, az általános kihallgatáson XVI. Benedek új sorozatot kezdett, hogy kiegészítse az egyházdoktorokról szóló katekézisét. Ez alkalommal Avilai Nagy Szent Teréz életútját ismertette. Olyan szentről van szó, aki minden idők keresztény spiritualitásának egyik csúcsát jelenti.

Nagy Szent Teréz 1515-ben született a spanyolországi Avila városában. Önéletrajzi írásában utal gyermekkora néhány jellemzőjére: szülei erényes és istenfélő emberek voltak, kilenc fiú- illetve három leánytestvére volt. Még nem volt 9 éves, amikor elolvasta néhány vértanú életét. Ez arra késztette, hogy elszökjön otthonról, és vértanúhalálra törekedve mielőbb a mennyekbe jusson. „Látni akarom Istent” – mondta szüleinek.

Néhány évvel később olvasmányaiban felfedezi az igazságot, amelyet két alapelvben foglal össze: minden evilági dolog elmúlik, illetve csak Isten az örökkévaló. Ez a téma visszatér híres költeményében:

„Semmi se zavarjon, semmi ne rémítsen, minden elmúlik, Isten nem változik. A türelem mindent elér annak, aki Istené. Semmi sem hiányzik, Isten maga elég”.

12 éves korában meghal édesanyja, ekkor azért imádkozik a Szűzanyához, hogy gondoskodjon anyaként róla. Serdülőkorában a világi témákkal foglalkozó olvasmányok elvonták figyelmét a hit dolgairól, később azonban számos lelkiségi könyvet olvasott, főleg a ferences klasszikusokat, amelyekből megtanulta az összeszedett, áhítatos imát. 20 éves korában belépett az avilai Megtestesülésről elnevezett Kármelbe. Három évvel később súlyosan megbetegedett, négy napig halottnak tűnt. 1554-ben, 39 éves korában érkezett el küzdelmei csúcsára. Mély nyomot hagyott életében, hogy véletlenül rábukkant egy sebekkel teli Krisztust ábrázoló szoborra.

Belső érlelődésével egyidejűleg Szent Teréz konkrétan elkezdte a kármelita rend megreformálásának kidolgozását. 1562-ben Avilában, a város püspöke, Alvaro de Mendoza támogatásával megalapította az első megreformált kármelt, amelyet jóváhagyott a rend legfőbb elöljárója is. Az ezt követő években összesen 17 kármelt alapított. Rendkívül fontos volt találkozása Keresztes Szent Jánossal, akivel 1568-ban Avila mellett létrehozta az első sarutlan kármelita kolostort. Szent Teréz e munka közben fejezte be földi életét. 1582-ben, miután megalapította a burgosi kármelt, Avila felé hazatérőben, október 15-én éjjel adta vissza lelkét a Teremtőnek ezekkel az alázatos szavakkal: „az egyház leányaként halok meg, itt az ideje, hogy meglássam Jegyesemet”. Egész életében Spanyolországban tevékenykedett, de az egyetemes egyházat szolgálta. V. Pál pápa 1614-ben emelte az oltár dicsőségére, majd 1622-ben XV. Gergely iktatta a szentek sorába. Isten szolgája, VI. Pál emelte az egyházdoktorok közé 1970-ben.

Nagy Szent Teréz nem rendelkezett egyetemi végzettséggel, de magáévá tette a teológusok, értelmiségiek, lelki vezetők tanítását. Mint írónő mindig ragaszkodott ahhoz, hogy hűségesen leírja saját vagy mások személyes tapasztalatait. Spirituális barátságot kötött sok szenttel, közöttük Keresztes Szent Jánossal, miközben lelki táplálékát az egyházatyák olvasmányai jelentették, mint Szent Jeromos, Nagy Szent Gergely, Szent Ágoston.

Fő írásai: önéletrajza, valamint a tökéletesség útja. Ennek egyik legértékesebb része a Miatyánkhoz írt kommentár. A belső várkastély c. művét 1577-ben írta teljes lelki érettsége idején.

Szent Teréz az evangéliumi erényeket jelöli meg a keresztény és emberi élet alapjaként, különös tekintettel a javaktól való elszakadásra, az evangéliumi szegénységre. A közösségi és társadalmi élet alapvető eleme a szeretet, az alázat, az igazság iránti szeretet, az elszántság, minta a keresztény merészség gyümölcse, az isteni remény, amely az élő víz iránti szomjúságot jelzi.

Az emberi erények pedig a kedvesség, a szerénység, az udvariasság, a vidámság, a kultúra.
Nagy Szent Teréz az élet valódi mestere minden idők keresztényei számára – mondta katekézisében a pápa. Napjaink társadalmaiban, amelyek gyakran nélkülözik a spirituális értékeket, azt tanítja nekünk, hogy fáradhatatlanul tegyünk tanúságot Istenről, jelenlétéről és művéről. Az imára fordított idő nem vész el, hanem megnyitja számunkra az igaz élet felé vezető utat, Isten, az egyház és a testvéreink iránti konkrét szeretet útját.

(vm)