„Az embert személyesen szerető Istennel való találkozás az az erő, ami kreatívvá teheti az egyént és a közösséget” – Janka Ferenc atya beszámolója a CCEE müncheni kongresszusáról

Huszonhárom európai Püspöki Konferencia hatvan delegátusa részvételével zajlott Münchenben a CCEE egyetemi pasztorációs kongresszusa - Oktatás, nevelés és evangélium. Az európai egyetemi pasztoráció jövőbeni távlatai – címmel.

A kongresszus híreiről már beszámoltunk hallgatóinknak. Janka Ferenc atyát a CCEE főtitkárhelyettesét és a titkárságán belül a kongresszus felelősét arról kérdeztük, hogy a szervezés szempontjából volt-e valami újszerű ezen a találkozón?

Janka atya: Igen, két szempontból is. Módszertanilag és tartalmilag is. A CCEE plenáris ülése 2010-ben Zágrábban egy új, egységes szabályzatot fogadott el a bizottságok felépítésére és működésére vonatkozóan. Ennek értelmében az egyes szekciók küldötteinek éves találkozója mellett egy öt éves ciklusban egy kongresszus megtartására kerül sor, amely a CCEE profiljának megfelelően elsősorban püspökök illetve a püspöki konferenciák hivatalos delegátusai részére szerveződik. Ez a körülmény érzékelhetőbbé teszi a kongresszus jelentőségét.
A kongresszus tartalmi részét tekintve három fő területet választottunk: a mai hallgatók és oktatók helyzete, a hit megélésének módjai az egyetemi közegben, a hit és az értelem, a hit és a kultúra párbeszéde. Ez a harmadik szekció aratta egyébként a legnagyobb sikert. Itt került felolvasásra Erdő Péter bíboros úr olasz nyelvű előadása is.

Kérdés: Nyilván nem lehet egy háromnapos találkozót néhány gondolattal összefoglalni. Mit emelne ki az elhangzottak közül?

Janka atya: P. McCoy, ír jezsuita megállapításával kezdeném, aki az angol nyelvi csoport moderátora volt. Beszámolóját így kezdte: „nem ismerem Kelet-Európát, nem értem Itáliát…“ Ezt az őszinte megállapítást azt gondolom valamennyi résztvevő elmondhatta volna más és más régiót behelyettesítve. De talán éppen ez volt ennek a találkozónak az érdeme, hogy nem akarunk itt megállni, hanem lépni szeretnénk egymás megismerése és megértése felé.
A kongresszus három témakörének gondolatait az emberi létezés dimenzióinak fogalmával lehetne összekapcsolni, valahogy úgy, hogy „A létezés elfelejtett vagy elvesztett dimenziói“.

Talán még pontosabb, ha abból a képből indulunk ki, amellyel Vajda János a viszonzatlan szerelme okozta űrt írja le megrendítő szomorúsággal a „Harminc év után” című versében:

„Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,/Az el nem nyert éden fájdalma van.“

A konferencián olyan dimenziók hiányáról hallhattunk, amelyek a mai posztkeresztény, újpogány, vagy tudatlanságában egyszerűen vétlen nemzedék soha nem érzett, nem értett, nem szeretett, nem imádott. Ezek a dimenziók többek között a következők:

az időben elveszett a múlt és a jövő, szinte csak a jelen, a pillanat maradt.

A kapcsolatok dimenzióiból is többnyire hiányzik a nemzet és a politika iránti elkötelezettség. Az Istennel való kapcsolat hiánya a fiatalok jelentős részére érvényes, de különösen hiányzik az egyházhoz, mint intézményhez (is) való tartozás hajlandósága. Talán a barátság és a család marad meg valamiképp, vagy inkább az ezek utáni vágy.

A tudás terén a teológiai vagy vallási ismeretek szinte természetes hiánya mellett sokak szerint a filozófiai és erkölcsi ismeretekre sincs semmi szükség. Ez a vélemény nem csak egyes fiatalokat jellemez, hanem az oktatásért felelős politikusok közül is egyre többen vannak olyan véleményen, hogy csak a használható, empirikus ismeretekre van szükség.

A jogok terén a kötelességek és a felelősség hangoztatása idegenül hat. Csak egy nem túl radikális empátiát és a valamilyen konkrét hasznot hozó csapatmunkát értékelnek pozitívan.

A szabadság kulcsfogalma kevéssé jelent tudatos önmeghatározást. Sokkal inkább az azt teszek, amit akarok jelszava alatt megbúvó látens konformizmust jelenti.

Ezek a dimenzióvesztések vagy hiányok természetesen nincsenek következmények nélkül. A fa és a falevél parabolája jól érzékelteti azt, amikor a dolgok visszájukra fordulnak.

„Unom már azt, hogy mindig rajtad lógok, mondta a falevél az ágnak. Szabad akarok lenni, szállni szeretnék!
Az ág sokáig ellenállt, de a falevél addig rimánkodott, míg végül elengedte.
A szabadon élni, szállni vágyó falevél azonban rögtön a szél játékszerévé vált, sorsa pedig nem élet és fejlődés, hanem a pusztulás lett.”

Így az idő, a kapcsolatok, a tudás, a jogok és a szabadság egyes dimenzióinak elhanyagolása, csak a pillanatnyi érdekeket és hasznosságot figyelembe vevő látszólagos hatékonysága súlyosan veszélyezteti a valódi szabadságot és az életet. Mikor pedig már észbe kapnánk, akkor gyakran már túl késő.

Kérdés: A problémákat bizonyára mindnyájan tapasztaljuk. Voltak-e javaslatok ezek megoldására?

Janka atya: Az olasz nyelvi csoportban mondta az egyik delegátus, hogy Jézus az emberi hiányosságokat, bajokat, bűnöket látva nem sopánkodott, hanem segített. A problémákat, gondokat nekünk sem, mint elháríthatatlan akadályokat kellene látnunk, hanem mint alkalmakat, lehetőségek a segítésre, a gyógyításra a megbocsátásra. Egy másik fontos mozzanat az, hogy ne azon keseregjünk, ami nincs, hanem abból induljunk ki, ami megvan.

Az idő dimenziójában a jelen komolysága és nyitottsága lehet a fogódzópont.

A barátsággal kapcsolatban énekli Marco Masini: „Félsz attól, hogy szeress?” című számában „Nem, nem, végre nemet kéne mondani a szeretetet csak mímelő szex történetekre, hisz ott van a barátság végtelen csodája”.

Avagy az igazi szerelemmel kapcsolatban szintén ő énekli mediterrán romantikával: „ha egyszer majd igazán szeretni fogsz, olyan mélységekre lelsz magadban, melyekről eddig sejtelmed sem volt”.

Nem is beszélve a család, az apaság és az anyaság csodájáról, vagy a lelki atyaságról, anyaságról. Egy kedves pannonhalmi bencés tanárom, Miksa atya temetésén mondta róla egyik diákja: „azt kell mondanom, hogy bizonyos értelemben többet kaptam tőle, mint a saját apámtól”... Fontos lenne megérteni ennek a lelki dimenziónak a szépségét és fontosságát nemcsak azoknak, akik cölibátusban élnek, hanem a test szerinti szülőknek is.
A vallási, erkölcsi felelősséget elutasító, csak empirikus, profitorientált tudás veszélyeivel kapcsolatban elég megemlíteni a legutóbbi idők problémáit, a kergemarhakórt, vagy a dioxin botrányt, ahol a nagyobb haszon vágya előre nem látható módon ütött vissza az emberek, a fogyasztók kárára. Különösen aktuális és tanulságos a jelen gazdasági válság. Ez azonban nem kárörömre, hanem közös és felelős gondolkodásra és cselekvésre kell, hogy indítson bennünket.

Az egyetemi pasztoráció feladata tehát összegezve nem csupán egy csoport lelkipásztori szolgálata a többi mellett. Az emberi létezés dimenzióinak és ezek valódi távlatainak egyre teljesebb felfedezése nemcsak „pasztorális feladat” hanem a legélvezetesebb értelmi, érzelmi, szellemi kaland is.

Az embert személyesen szerető Istennel való találkozás az az erő, az a szellemi világosság, ami egyént és közösséget kreatívvá teheti. Ez képes összekapcsolni eddig elszigetelt területeket, felfedezni újabb alkalmazásokat az egyéni és a közjó szolgálatában. Csak így alakíthatunk ki és tarthatunk fenn egy olyan új, keresztény-humanista kultúrát Európában és az egész Földön, ami az egész emberi család számára igazságos és ezért békés és barátságos viszonyokat teremt. Ahol az örök hazába való megérkezésünkig is valóban otthon érezhetjük magunkat.

(vm)