„Legyenek mindnyájan egyek!” Ateizmus – ökumenizmus P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése
az ökumenikus egységhétre
Az évközi 2. vasárnap
evangéliuma (Jn 1, 29-34) Keresztelő Szent János tanúsága Jézusról. A múlt vasárnap
már elmélkedtünk Jézus megkeresztelkedéséről. Ezért most, mivel most kezdődik az ökumenikus
imanyolcad, a keresztények egységéről elmélkedünk.
Jézus főpapi imájában azért
könyörgött Atyjához, hogy a Benne hívők „legyenek mindnyájan egyek,… hogy elhiggye
a világ, hogy Te küldtél engem!” A keresztények megosztottság botrány, ellen-tanúságtétel:
ennek tudatosítása indította el száz évvel ezelőtt – anglikán misszionáriusok körében
– az ökumenikus mozgalmat. A mozgalom egyre terebélyesedett: 1948-ban Amszterdamban
létrejött az Egyházak Világtanácsa, amelynek egyháztagjai elfogadtak egy közös hitvallást.
A katolikus egyház nem lett tagja, ma sem az, a Tanácsnak, de párbeszédet folytat
vele, különösen is a II. vatikáni zsinat óta, amely a párbeszéd szorgalmazására létrehozta
az Egységtitkárságot, amely mai nevén a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa. Kibontakozott
a teológiai párbeszéd a protestánsokkal, anglikánokkal és ortodoxokkal, bár újabban
több nehézség merült fel főleg az anglikánokkal.
A zsinat Unitatis redintegratio
kezdetű határozata a keresztény egységtörekvésről történelmi jelentőségű. A múltba
tekintve szól az egység ellen elkövetett bűnökről: „Alázatosan könyörögve kérünk bocsánatot
Istentől is, különvált testvéreinktől is, viszont mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
(7. p.) A zsinat sürgeti a belső reformot, a megtérést, a párbeszédet és az imádságot,
végül a közös tanúságtételt. „Igazi ökumenizmus nincs a szív megtérése nélkül. Ugyanis
az elme megújulásából és az őszinte szeretetből ered és érlelődik az egység vágya.”
(7)
„E szívbéli megtérést és életszentséget a keresztények egységért mondott
magán- és nyilvános könyörgésekkel együtt az egész ökumenikus mozgalom lelkének kell
tekinteni, és jogosan nevezhető lelki ökumenizmusnak is.” (8) A határozat itt dicsérően
említi az egységért végzett a katolikus és nem katolikus keresztények közös ima nyolcadát.
Természetesen fontos a teológiai vitás kérdések tisztázása a szakbizottságokban:
hiszen az egység nem jöhet létre az alapvető különbségek összemosásával. Ma már azt
nézzük mindenek előtt, ami egyesít, ami közös, nem pedig az ellentétes nézeteket élezzük
ki, mint a reformáció idején a hitvitákban. Gyakorlati együttműködés is ajánlatos,
pl. a társadalmi igazságosság és a béke előmozdításában (12).
Az ökumenizmus
múltjáról és jelenéről elmélyült, személyes tapasztalatai alapján számolt be az Egységtörekvés
Pápai Tanácsának volt elnöke, Walter Kasper bíboros. Melegen ajánlom a könyvet papoknak
és lelkészeknek: a Vigília kiadónál jelent meg magyarul 2009-ben A hit szívverése
címmel. Egy életút tapasztalatai. (A Távlatok honlapján megtalálható részletes ismertetésem.)
Most csak egy idézet Kasper bíborostól: „Európának föl kell ébrednie, sőt
talán föl kell riadnia. Vissza kell találnia önnön történelméhez és kultúrájához,
vissza kell nyernie lelki és erkölcsi erejét; ismét azzá kell válnia, amivé hosszú
történelme során vált. Nem feledkezhet meg örökségéről, s még kevésbé tekinthet rá
lenézőleg, amint gyakran megtörténik, hanem bátran és öntudatosan át kell hagyományozni
a jövő számára.” Természetesen a keresztény örökségről van szó, Európa „keresztény
gyökereiről”, amit oly sokszor emlegetett II. János Pál. Manapság, amikor a volt
keresztény nyugaton is terjed a teljes evilágiság, az ateizmus, fokozottabban sürgető
a Krisztus-hívők közös tanúságtétele.
XVI. Benedek ezt a helyzetet tekintve
hozta létre az Új Evangelizálás Pápai Tanácsát, amely most van alakulóban. Egy katolikus
filozófus, Jean Guitton két szóval jellemezte korunkat: az ateizmus és az ökumenizmus
korának nevezte. Az ateizmus terjedése Nyugaton kétségtelen tény. Az ökumenizmus inkább
tág értelemben vette. Az emberiség egységesülése lehetséges a technika és a teilhard-i
„planetizáció” révén. Ez utóbbinak csak részben felel meg a globalizáció. Mert nemcsak
technikáról és gazdaságról van szó, hanem arról, hogy a feltámadt Krisztus Lelke,
aki az Egyházat élteti, „amorizálja”, szeretettel tölti el a neki megnyíló szíveket,
ledönti az önzés válaszfalait, mérsékli az agresszivitást és a hatalomvágyat. A keresztényeknek
közösen példát kell mutatniuk a szolidáris társadalom építésében, a világ humanizálásában.
Végül emlékezzünk meg arról, hogy vasárnap van az Elvándorlók és Menekültek
világnapja. Igazságtalanságoktól, jogtiprástól és üldöztetésektől szenvedő világunkban
egyre súlyosabb kérdés az elvándorlók és menekültek segítése, befogadása. A szolidaritás
a kitaszítottakkal, üldözöttekkel lesz belépőnk a mennybe az utolsó ítéleten: „Amit
egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek”, - mondja majd Krisztus, aki
azonosította magát a szegényekkel, betegekkel, üldözöttekkel.