Urunk megkeresztelkedésének ünnepére – P. Szabó Ferenc SJ homíliavázlata

Jézus, aki bűn nélkül volt, Isten Báránya, aki elvette a világ bűnét, megalázkodott, a bűnösök közé vegyült és felvette János keresztségét. Amikor megkeresztelkedése után feljött a Jordán vizéből, galamb képében rászállt a Szentlélek, és az Atya szava hallatszott az égből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Ez a Teofánia – istenjelenés- Jézus istenségének és egyben a Szentháromság titkának kinyilatkoztatása. Jézus nyilvános működésének kezdetén vagyunk. A harmincévnyi názáreti rejtettség után az Üdvözítő színre lép, mert eljött az ő órája.

A körülötte lévő nép még nem sejtette, kicsoda Ő, pedig a Keresztelő alázatosan megvallotta, hogy a Názáreti a Messiás, aki majd nem vízzel, hanem tűzzel, Szentlélekkel keresztel. Jézust egész működése során a Lélek vezérli, a Lélek adja neki az engedelmes magatartást, hogy mindig az Atya kedvét keresse. Jézus a szeretett Fiú, akiben az Atyának kedve telik, ahogy az égi hang kijelenti. A keresztségkor a Lélek keni fel küldetése teljesítésére, mint az Ószövetségben a királyokat felkenték (vö. Zsid 1,9: Krisztus égi trónra lépésekor királyi felkenést kapott). Jézus nyilvános fellépésekor Iz 61,1-et magára alkalmazza (Lk 4, 18-21): ő maga magyarázza meg, hogy ezt a prófétai felkenést az üzenet hirdetése végett kapta.

Az Apostolok Cselekedeteiből vett szentlecke szerint Péter apostol Kornéliusz házában mondott beszédében összefoglalta Jézus történetét; itt ő is Jézus felkenéséről beszél. Idézzük ezt a tömör híradást: „Ti tudjátok mi történt Galileától kezdve egész Júdeában a János által hirdetett keresztség után, s hogy miként kente föl Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és csodaerővel; s ez ahol csak megfordult, jót tett és meggyógyította az ördögtől megszállottakat, mert vele volt az Isten: Mi tanúi vagyunk mindannak, amit a zsidók földjén és Jeruzsálemben tett. Őt ugyanis keresztfára feszítették és megölték, de Isten föltámasztotta. (…) Ő megparancsolta nekünk: hirdessük a nép és bizonyítsuk, hogy ő az, akit Isten elevenek és holtak bírájául rendelt…” Általa nyerik el a Benne hívők és megkeresztelkedők a bűnbocsánatot.

Feltámadása után Jézus Egyháza vezetőinek és tagjainak is átadja a Lelket, akinek erejében ezt a bizalmas megszólítást, az örök Fiúét, kiálthatjuk Isten felé: Abba! Édesapa! (Vö. Róm 8, 16) Kérjük a Lélek ajándékát, hogy mi is mindig azt keressük és tegyük, ami Atyánknak kedves, hogy a Lélek vezessen bennünket, és így Lélek szerint éljünk, és a Lélek gyümölcseit teremjük, elsősorban pedig a testvéri szeretetben gyümölcsözzön élő hitünk.

Mindannyian, akik újjászülettünk a keresztségben vízből és a Szentlélek erejéből, meghaltunk a bűnnek, és új életet kezdtünk: a Feltámadott Lelke isteni életünk forrása. Szent Pál írja (Róm 8, 22kk): Mg vagyunk ugyan váltva, de még sóhajtozva várjuk Isten gyermekei dicsőségének megnyilvánulását, a feltámadást. A beteljesedéséig a reménység éltet bennünket.

„Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek…Ő maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtozásokkal.” A Lélek adja azt a biztos tudatot, hogy a választottaknak, az Istent szeretőknek minden a javukra válik. Omnia cooperantur in bonum – etiam peccata, még a bűnök is, fűzte hozzá Szent Ágoston. A megbánt és Isten által megbocsátott bűnök ugyanis ráébresztenek bennünket nemcsak nyomorúságunkra, hanem Atyánk irgalmas szeretetére is.

Most Jézus megkeresztelkedéséről elmélkedve gondoljunk hálával saját keresztségünkre, és imádkozzunk azokért, akiket – ma sokan vannak Magyarországon – a kommunista elnyomatás évtizedeiben szüleik nem kereszteltek meg. Sokszor ezt az áldott nagymamák tették meg titokban, és ők csepegtették a gyermekekbe a keresztény hit elemeit. Felnőtt, már családos levelező főiskolai hallgatók vallomásaiból látom, hogy milyen alapvető a hit átadásában a keresztény család, a „kisegyház” szerepe.

Itt idézhetjük a zsinat szavait (GS 48): „Ha maguk a szülők jó példával és családi imádsággal járnak elől, a gyermekeik, sőt mindazok, akik a családi körben élnek, könnyebben megtalálják az emberiesség, az üdvösség és az életszentség útját. A házastársak tehát, akiket az apaság és anyaság méltósága és tiszte egyesít, szorgalmasan teljesítsék az elsősorban rájuk tartozó nevelés, különösen a vallásos nevelés feladatait.” A keresztény család Krisztus kegyelmével tegye láthatóvá – a házastársi szeretettel, a termékenységgel, az egységgel és a hűséggel az Üdvözítő jelenlétét a világban.

(Mt 3, 13-17; Csel 10, 34-38)