„Jézus senkit sem aláz meg” – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése az évközi 32.
vasárnapra
Az évközi harminckettedik
vasárnap első olvasmánya a Makkabeusok Második Könyvéből vett megrázó leírás, amelyben
a szent író részletesen beszámol arról, hogyan végezték ki a hét testvért, akik azonban
minden kín ellenére hittek a feltámadásban. A feltámadásba vetett hit keresztény mivoltunknak
is egyik alappillére.
A második olvasmányban Szent Pál a Tesszalonikaiaknak
írt Második Leveléből vett buzdítást halljuk, hogy legyünk állhatatosak, majd az Apostol
azt kívánja olvasóinak és nekünk is, hogy Jézus Krisztus ajándékozzon nekünk vigasztalást
és reményt.
Az Evangélium mosolyra késztet bennünket. A szadduceusok Jézushoz
intézett kérdése a feltámadás lehetetlenségéről, amelyet a hét testvér és az egy asszony
esetével próbáltak igazolni, annyira primitív, hogy mi válaszra sem méltattuk volna.
Jézus nem csúfolta ki a gonoszkodó szadduceusokat, hanem felhasználta ügyetlen kérdésüket,
hogy nagyszerű tanítást adjon Istenről, aki az élők Istene, és akinek gyermekei vagyunk,
valamint a mennyei boldogságról.
Fontoljuk meg, mit is akartak ezek a szadduceusok?
Vajon tényleg komolyan gondolták, hogy a mennyekben történő házasságok jelentik majd
a paradicsomi boldogságot? Nehéz elképzelni, hogy ennyire szép tapasztalatuk lette
volna a házaséletről. Itt valójában nem is a házaséletről van szó, hanem a férfi tulajdonjogáról.
Nem azt mondták, hogy az asszony, a hétszeres özvegy, szabadon hozzáment egy másik
férfihez, hanem megtudjuk, hogy az asszonyt minduntalan elvette valaki, szinte megörökölte,
amint tárgyakat szoktunk örökölni családtagjaink halála után.
Jézus tanítása
a feltámadásról három fontos igazságot tartalmaz. Megkülönbözteti a világ fiait Isten
fiaitól. Elmondja, hogy Isten az élők, nem pedig a halottak Istene. Végül egy érdekes
fordulattal kimondja, hogy mindenki Istenért él. Mit jelent ez? Szent Pál később úgy
fogalmaz majd, hogy Istenben élünk, de nem azt mondja, hogy Istenért élünk. Ezt csak
Jézus merte kimondani és ezzel megadta emberi valóságunk teljes mélységét. Az életnek
csak akkor van értelme, ha megértjük és elfogadjuk, hogy minden létezés forrása Isten.
Ezért nem lehet másképpen élni, csak Istenért. Sajnos, vannak emberek, akik ezt nem
tudják, vagy nem akarják tudni. Úgy élnek, mintha Isten nem létezne. De Isten létezik.
Vannak emberek, akik úgy cselekszenek, mintha Isten nem látná, hogy mit tesznek, de
Isten minden lát. Vannak emberek, akik úgy halnak meg, mintha Isten nem várná őket
a túlvilágon, de Isten várja őket. Boldog az az ember, aki úgy él, úgy cselekszik
és úgy hal meg, hogy tudja, Istennek él, Istennek tesz mindent és Istenben hal meg.
Az
Evangélium derűsen végződik. Egyes írástudók hangosan helyeseltek, amiért Jézus elhallgattatta
ellenfeleiket, a szadduceusokat. De Jézus nem válaszolt nekik. Jézus sohasem akart
senkit megalázni azért, hogy mások kárörvendve könyveljenek el olyan sikereket, amelyeket
nem ők értek el. Ezért nem is mertek többé kérdezni Tőle semmit. Jézus senkit sem
aláz meg, még akkor sem, ha emberileg furcsa kérdéseket teszünk fel Neki. De nem válaszol
egyetlen olyan kérdésünkre sem, amely mások megalázására irányul.
A vasárnapi
Evangélium azonban itt nem érhet véget. Jézus nem szórakoztatni akarta az embereket,
hanem életfontosságú igazságokat igyekezett elmondani nekik. Záró üzenetként fontoljuk
meg, hogy érdekes módon Jézus nem mondta, hogy mi vár ránk az égben, hanem hogy mit
ne várjunk mi a mennyországtól; nem mondta azt, hogy ott mi lesz, hanem azt, hogy
ott mi nem lesz. A mennyekben például nem nősülnek és nem mennek férjhez. Szent János
Apostol a Jelenések Könyvében ehhez majd hozzáadja azt, hogy ott nem lesz sírás, mert
Isten letöröl minden könnyet a szemünkről. Azt hiszem ez egy igen fontos üzenet. Nincs
értelme arról álmodozni, hogy milyen lesz majd a mennyország, mi tesz majd bennünket
boldoggá odaát. A mennyei boldogság abban áll majd, hogy hazaértünk. Isten lesz a
boldogságunk, aki azért teremtett bennünket, hogy Neki éljünk.