A Mennyek Királynéja - Prokopp Mária művészettörténész a pesti Belvárosi templomban talált középkori freskó nemzetközi jelentőségéről

A Budapest Belvárosi Főplébánia- templom szentélyének központi freskóképe
2010. március 11-én napfényre került a középkori Pest város plébánia templomában a főoltár mögötti központi helyen álló XIV. századi Madonna-freskó. A szentély keleti főfalán - in situ- mintegy három méter magasságban, a hatalmas három-osztású gótikus ablak alatt, téglával elfalazott fülkében, csúcsíves záródású kőkerettel övezett, 1x1 méteres freskó-kép a templom titulusát, a mennybe felvett Istenanyát, mint az Ég királynőjét, trónuson ülve ábrázolja.

Az Istenanya fénylő kék háttér előtt, frontálisan elhelyezett, egyenes záródású trónuson, két piros párnán ül. Gyermekét, aki a bal térdén áll, nagy szeretettel öleli át a baljával. Karcsú, légies alakja kék ruhát és fehér, hosszú ujjú, a csuklónál összeszűkülő mellényt visel. Erre borul a kék béléses palást, amelyet a mellen aranyfestésű kettős csat fog össze. A palást színe – jelenleg - a fehér alapozást mutatja, amelyen piros festéknyomok láthatók. Ezek, feltehetően, az arany vagy ezüst festés, ill. rátét alapozásának maradványaiként is értelmezhetők. A palást a csat alatt szétnyílik, és helyet ad a Madonna jobb karjának, amelyet könyökbe hajlítva tart maga előtt. A palást felső része feszesen borul Mária vállára, majd gazdag redőzetű, hosszú uszállyal folytatódik. A palást a Madonna ölét és a lábát betakarva a trón dobogójára hull alá. Az uszály vége - ugyancsak ritmikusan redőzve - Mária jobbján visszahajlik a trónpárnákra.

Az Istenanya közvetlen tekintettel fordul a nagyobbacska, szőke fürtös gyermeke felé, aki hosszú kék ruhában, beszédesen gesztikulálva, figyelmesen fordul az édesanyja felé. Mária kerek arcát vállra omló szőke haj keretezi a fehér fátyol alatt. E felett díszes korona tündököl, amely, az oxidálódás fekete nyomai szerint, eredetileg ezüst lehetett! - Mindkettőjük fejét köríves dicsfény övezi, amelynek egybekapcsolódása fokozza az anya és gyermekének szerető egységét. A dicsfény jelenlegi fehér tányérja csak az alapozás színe, amelyet - feltehetően- aranyozás borított.

A trónus hátlapját kék alapon színes geometrikus mintával – csúcsívre állított rombusz és négyzetek váltakozásával – díszes trónkárpit takarja. A trónust két karfa övezi, amely élesen metszett egyenesekkel alakított hasábokból áll. A karfát és az előoldalt négyzetesen bevésett tagozatok gazdagítják, amelyekbe intarziadíszítés kaphatott helyet. A trónus perspektivikus ábrázolása két nézetre épül, a padozatot és a dobogót felülnézetből, míg a függőleges tagozatokat elölnézetből mutatja be a művész. A trónust - a jelenlegi állapotban - a sárgák-pirosak-barnák különböző árnyalatai színezik. A trón támlája felett, a kék azurit háttér előtt, magasan kiemelkedik az Istenanya és a gyermek kissé alulnézetből ábrázolt alakja.

A falképet 2010 tavaszán a téglával elfalazott fülkében mészréteg alól szabadította ki Derdák Éva festő-restaurátor művész. Az ábrázolás meglepően ép, de a felület festése az évszázadok során megkopott. A kép kompozíciója és művészi megjelenítése kiemelkedő művész alkotására vall. Ezt jelzi a mély érzelmi kifejezés, a kiegyensúlyozott képszerkezet, a kiemelkedően biztos rajzkészség, amely a kép egészének és az egyes részleteknek is, sodró erejű expresszivitást kölcsönöz. Ilyen remekművű részlet az anya és gyermekének kéz-ábrázolása és a két-két kéz együttesének kitűnő kompozíciója.

A kép datálásához a formák megjelenítésének, vagyis a stílus és az ábrázolás ikonográfiájának vizsgálata segíti a művészettörténészt. A trónoló Istenanya és gyermekének kedvesen egymás felé forduló ábrázolása - a ferences és a domonkos lelkiség nyomán, a XIII. századi francia gótikus művészet ösztönzésére - a XIII. század végi és a XIV. század eleji gótikus művészetnek fontos jellemzője.

Az itáliai képzőművészetben Giovanni Pisano(+1319) szobrain, Duccio (+1319) és műhelye képein jelentkezett először,. Az itáliai trecento festészetben Simone Martini (1284-1344) és a Lorenzetti fivérek (+1348) festészetében diadalmaskodik a pesti freskón megjelenő szeretetteljes, intim gondolatvilág. Az anya és a gyermek kéztartása, mozdulata is igen rokon Simone Martini ábrázolásaival, amelyeknek jeles példái a Pisai Poliptichon (1319-20), az orvietói Madonna (1322-23), a bostoni Gardner Múzeum Madonnája (1328-30) vagy a firenzei Museo Horne Madonnája (1326-28).

Idézhetnénk továbbá az Assisi Szent Ferenc bazilika alsó templomából a Szent Erzsébet-kápolna oltárkép- freskóját, amelyet Simone Martini a nápolyi király, Bölcs Róbert /1309-43/ és édesanyja, Magyarországi Mária nápolyi királyné megrendelésére készített az 1310-es években. A Madonna itt, a pesti képhez hasonlóan, bensőségesen mély érzelemmel jelenik meg, Szent István és Szent László magyar királyok között. A Lorenzetti fivérek művei közül Pietro Lorenzetti arezzoi politrichonját (1320) és a sienai karmeliták egykori oltárképét (1328-29. Siena, Képtár) is említhetjük párhuzamként a pesti freskóhoz. Ezek a példák csak felfogásában és egyes kézmozdulatokban rokonok a pesti képpel.

Az ismert XIV. századi itáliai Madonna-ábrázolásokon, amelyeknek Dorothy Shorr művészettörténész 35 típusát gyűjtötte össze, nem találkozunk azzal a pesti képen látható ábrázolással, ahol a gyermek a bal mutató ujjával gesztikulálva, bensőséges beszélgetéssel fordul az anyja felé. Itt ugyanis a gyermek nem simogatja édesanyja arcát, nem csókolja, nem is simul hozzá, hanem baljával mintegy oktatja őt. A jobbjával is anyja felé fordul, amelyben talán almát nyújtott az új Évának.

A hazai művészetünk XIV. századi Madonna-ábrázolásai a képzőművészet minden műfajában – táblakép, falkép, kódex-miniatúra, szobrászat, pecsétek, ötvösművek, miseruhák, stb. - őrzik ezt az ábrázolási típust. A Nemzeti Galéria kiállításán a Szlatvini és a Toporci I. Madonna-szobrok képviseli ezt a művészi felfogást.

A hazai festészeti ábrázolások közül a pesti freskóhoz igen közel álló Madonna a gyermekkel ábrázolást látunk a Nekcsei Demeter (+1338), Károly Róbert király tárnokmesterének a megrendelésére készült pompás Biblia egyik miniatúráján (Washington, Library of Congress, II. kötet 18 recto oldalán). Ez az Énekek Énekének O-iniciáléja a trónoló Madonnát ábrázolja az ölén álló piros ruhás gyermekkel. Az Osculetur szót illusztrálva csókolja a gyermek az édesanyját. Az ószövetségi zsidóság Jahvénak és a választott népnek a viszonyát látta Salamon és Sulamit szerelmében. Az egyházatyák ezt a szerelmi kapcsolatot Krisztusra és Egyházára vonatkoztatták. Az Egyházat az „anya és szűz” megjelölés alapján Szűz Máriával azonosították.

Nagy Lajos királyunk kegykép-ajándékai, amelyeket az európai nagy zarándokhelyek templomainak adományozott, jelentős hatással voltak a kor művészetére. Ezt jelzik a ma is nagy megbecsülésben lévő magyar Mária-kegyképek Máriacellben, Aachenben és Czestochowában.

A pesti Madonna freskó trónusának építészeti felépítése is külön figyelmet érdemel. Az egyenes vonalú hasábokból tömören építkező, a térbeliséget határozottan érzékeltető trónus-architektúra méltóképpen szolgálja az Istenanya kiemelését. Áttekintve a trónus-ábrázolásokat a kortárs európai festészet különböző területein, a kódexek miniatúraképein, a táblakép és freskófestészet emlékein, a XIV. század első felében gyakran találkozunk rokon, de nem azonos ábrázolási formákkal, főképpen Toszkánában. Ilyenek a Cecília oltár (Firenze, Uffizi); a Cecília oltár mesterének budapesti képe (Szépművészeti Múzeum, ltsz.10.) Citta di Castello plébániatemplomának oltárképe és e mester köréhez tartozó további képek, továbbá Nardo di Cione: Utolsó ítéletének Paradiso freskójának trónus-ábrázolása a firenzei Santa Maria Novella templomban (1350-es évek), Ambrogio Lorenzetti és Jacopo del Casentino táblaképe a Szépművészeti Múzeumban (ltsz. 7793, 22). Venetoban Guariento, Altichiero falképein, továbbá a Vatikáni Szent Péter Bazilika 1330-as években Giotto által festett főoltár képén (Vatikáni Múzeum), továbbá a sienai dóm Duccio által tervezett hatalmas üvegablak-tondóján (1287-88.) látunk rokon trónus-ábrázolást. Említhetjük még a Keresztény Múzeum kis umbriai trecento képét (Poldi Pezzoli-diptichon mestere, 1310 körül), vagy akár Tommaso da Modena festményeit az 1340-60-as évekből.

A hazai XIV. századi festészetünkben a pesti trónushoz közel álló, tömör, zárt formájú trónus architektúrával az ország legkülönbözőbb területén találkozunk. A könyvfestészetben Nekcsei Demeter már említett Bibliájának 5 verso oldalán a trónoló Krisztus igen hasonló trónuson fogadja Nekcsei Demeter és felesége Garai Katalin templom-felajánlását.

A magyar királyság Károly Róbert-kori, udvari könyvfestészetének további fennmaradt jeles emlékei az 1330 körüli Anjou-legendárium (Vatikán, Párizs, Szentpétervár) és a Budapesti Egyetemi Könyvtár Dante-kódexe ugyancsak a pesti plébániatemplom freskójával rokon szerkezetű trónus-, illetve épület-ábrázolásokat őriznek.

Az 1360-as években festett Képes Krónika (Budapest, Országos Széchenyi Könyvtár) címoldalának trónus architektúrája már gazdagabban tagolt, összetettebb és áttörtebb szerkezetű, jóllehet ugyancsak geometrikus formákból építkezik. A pesti freskókép trónus-ábrázolása korábbi időszakra vall, és más stílus-körhöz tartozik.

A XIV. századi falképemlékek a Kárpát-medence egész területén megőrízték a pesti Madonna freskó trónusával rokon kiképzésű trónusok képét: Rimabrezo, Karaszkó, Zsegra, Lőcse, Petőszinye, Gerény, Almakerék, Kiszombor, Velemér, Bántornya, stb. Az utóbbi két emlék-együttesben, amelyek Johannes Aquila 1373 és 1389 évi alkotásai, e tróntípus késői, hazai emlékeit látjuk. Ezt követően a XV. század elején a Németújvári fonó Mária (Bp, Nemzeti Galéria) trónusa is ezt a trónustípust fejleszti tovább az internacionális gótika szellemében.

A fentiekben a pesti plébánia templom XIV. századi központi freskóképével kapcsolatos művészettörténeti kutatás kezdeti stádiumát mutattuk be, de ebből is egyértelmű, hogy a freskó kiemelkedő művészi színvonalú. A fentiek alapján nem kétséges az sem, hogy a kép a XIV. század első fele európai festészetének szerves része, és annak legjobbjaival egyenértékű művészeti alkotás. Arra is rámutattunk, hogy közvetlenül egyik kortárs európai festészeti iskolához sem kapcsolható. A legközelebb álló művekkel Károly Róbert magyar király udvarában és a Magyar Királyság legkülönbözőbb vidékén találkozunk.

Ismerve a pesti plébániatemplom középkori történetét, amely szerint a Duna pesti rév- átkelőhelyénél, a római castrum déli falára épült, és - feltehetően, - már 1000 körül működő egyház volt, a Nagyboldogasszony tiszteletére szentelve. Minden valószínűség szerint, az 1046-ban vértanú-halált szenvedett Gellért csanádi püspököt, István király kedvelt főpapját is ide temették. 1207-ben II. András király Erzsébet lányát - egyes források szerint - itt keresztelték, és 1211-ben nagy pompával itt tartották az eljegyzését a türingiai fejedelem fiával.

A tatárok 1241-ben felégették, feldúlták a templomot, de hamarosan újjáépítették. 1244-ből ismerjük a plébánia Ákos nevű papját, aki IV. Béla király udvari káplánja volt. A XIII. század második felében már állt a közelben a domonkosok és a ferencesek temploma és kolostora. Szent Margit, IV. Béla király lánya az előbbiben állíttatott oltárt Szent Miklós tiszteletére a nápolyi legenda szerint. 1254-ben az akkor már európai hírű budai domonkos kolostorban tartotta a rend a generális káptalanját. 1308. november 7-én a pesti domonkos kolostorban választották meg Magyarország királyává Károly Róbertet, Árpád-házi Mária nápolyi királyné unokáját, és itt tartották az ünnepélyes Te Deum-ot Gentile pápai követ részvételével.

1317-20 között a pesti plébános Concilinus, aki 1318-ban 24 budai márka jövedelemről ad bevallást. Péter pesti plébános bevallása alapján 1332-ben a plébánia jövedelme 40 márka volt. Ez a tény, vagyis hogy a plébánia jövedelme 1318-32 között, 14 év alatt majdnem a duplájára emelkedett, arra utal, hogy a város ezekben az években jelentősen meggazdagodott. Ez is egyik forrása lehetett a templom megújításának, s így a Madonna-freskó elkészítésének az 1330-as években.
A pesti plébánia templomban 2010-ben, a Madonna-freskóval együtt, napfényre került egy korábban készült, a XIII. század második felére datálható, álló püspök-szentet ábrázoló freskó is a fali fülke északi oldalán. A miseruhában és püspöksüvegben ábrázolt szent kissé balra fordulva, a fülkéből kifelé tekintve jelenik meg. A feltáráskor az arc igen töredékes volt, a restaurátor kiegészítette. A kép jeles művészi színvonala, ennek ellenére is, egyértelmű.

Mindkét IN SITU freskóképnek, a művészeti értékük mellett, a templom építéstörténetére vonatkozóan is nagy jelentősége van. Igazolja, hogy a templom szentélye már a XIII. században is a maival azonos méretű volt!!! A templom alapterülete, a maihoz hasonlóan, 55 x 30 méter volt. A háromhajós, két homlokzati tornyos gótikus bazilika a Duna pesti partján, a nagy tekintélyű Magyar Királyság jeles kulturális központja volt. A két freskóképet tartalmazó fülke a szentély főhelyén, a keleti falon, a hatalmas három osztású ablak alatt, a templom kiemelt kultuszhelye lehetett, hasonlóan az európai nagy zarándok-templomokhoz, amelyek 1000 körültől kezdve épültek a XI-XII. században.

A legismertebb korai zarándok-templomok a Tours-i Szent Márton, a Limoges-i Saint Martial, a Conques-i Sainte-Foy, a Toulouse-i Saint-Sernin és a Compostella-i Szent Jakab székesegyház. S ilyen, többek között, a padovai Sant’Antonio bazilika is. Valamennyiükben a szentélykörüljáró teszi lehetővé a zarándokok számára a templomban őrzött ereklye megközelítését. A szentélykörüljárót gyakran sugárkápolnák veszik körül, amelyek közül kiemelkedik a templom főtengelyében épült keleti kápolna, amelyben, rendszerint a templom legfőbb kultuszképe kapott helyet, vagy nagyjelentőségű ereklye, mint Padovában Szent Antal épen maradt nyelve, amellyel Isten jóságát hirdette egész életében.

A pesti templom szentélykörüljárója, a mai formájában Zsigmond-kori, de a Madonna-freskó elhelyezése és megjelenítése, kétségtelenül kultuszképre, kegyképre vall, ezért igen valószínű, hogy már a XIII. században megvolt a szentélykörüljáró. Erről a pillérek és azok alapozásának megkutatása ad majd biztos felvilágosítást. Volt tehát a pesti Nagyboldogasszony plébánia-templomnak kegyképe???

A most felfedezett freskó erre utal! S ezt engedi sejtetni a török pusztítás után a XVIII. században megújult templom három Mária-kápolnája. Közülük a Máriacelli-kápolna oltára a legdíszesebb. S ha összevetjük az eredeti XIV. századi, Nagy Lajos király által adományozott pompás, ötvösműbe foglalt máriacelli Kegyképet a freskóképpel, akkor meglepő formai és gondolati kapcsolatot találunk! Ugyanaz a bensőséges párbeszéd jelenik meg mindkét ábrázoláson. A freskó Máriája azonban élőbb, közvetlenebb, mint a mélyen elgondolkodó, messze tekintő Máriacelli Istenanya. A kis Jézus ábrázolása igen rokon a két képen. A fejtartás, a kézmozdulat és a hajviselet is hasonló. A fő különbség a kis Jézus testhelyzetében van. Ott karon ülő kisfiú, míg itt nagyobbacska álló gyermek, hosszú ruhában.

Mi az oka, honnan ered ez a kétfajta beállítás? Bizonyára több oldalról kell megadni a választ. A mariológia, a keresztény hagyomány és a történeti-művészettörténeti kutatás együttműködésére van szükség. De addig is, talán, nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy a pesti kép álló Istengyermeke a loretói kegyszoborra kíván ezzel az ábrázolással utalni. Alig néhány évtizeddel a freskó elkészülte előtt, 1291-ben történt ugyanis a Szent Szűz názáreti háza barlang előtt álló, téglából épült helyiségének a mohamedánok elől való nyugatra menekítése.

Ez év pünkösd havában, Magyarországi Mária nápolyi királyné 13 gyermekének egyike, Anjou Fülöp, Taranto hercege kapta esküvői ajándékként leendő apósától, Nikephorosz Angelosz epiruszi despotától a lorétói Szent Házat. Angelosz emberei, - olasz nyelven az „Angeli” - szállították hajón a Magyar Királysághoz tartozó, Adria parti Terzátóba, Fiume közelébe. Innen vitték tovább a Szent Házat Itáliába, az Ancona közeli Loretoba, ahová 1294. december 10-én érkezett. Ez a nap mindmáig nagy ünnep Loretoban.

Minderről az ismereteinket 1997-ig, - amikor a legújabb, a hagyományt igazoló régészeti és történészi tudományos kutatások eredményei kötetbe foglalva megjelentek, - Herceg Esterházy Pál a Magyar Királyság nádora által írt, és 1690-ben Nagyszombatban kiadott kisebb, majd 1696-ban megjelentetett kibővített „A Mennyei Korona” című munkája, majd Jordánszky Elek püspök, a pesti Tudományegyetem tanárának 1836-ban Pozsonyban kiadott „Magyar Országban s az ahoz tartozó részekben lévő boldogságos Szűz Mária kegyelem képeinek rövid leírása” című kötet adta. Ez utóbbit a kegyképek illusztrációi is gazdagítják, amelyek bizonyítják, hogy a loretói Szent Ház kegyképe nagy hatással volt a hazai kegyképek ábrázolására.
A pesti belvárosi plébániatemplom a királyi udvarral a legszorosabb kapcsolatban állt, plébánosai a király udvari papjai voltak, így jogos feltételeznünk, hogy a királyi udvar művészének alkotása került napfényre a XIV. századi, 1330 körüli freskó-kép felfedezésével.

Prokopp Mária