„Árpád-házi Szent Erzsébet Krisztus felfedezésére hív bennünket” – XVI. Benedek tanítása
a középkori magyar szentről
Október 20-án, a hagyományos szerdai általános kihallgatáson a Szentatya egy újabb
középkori női szentről tanított a Szent Péter térre összegyűlt zarándoknak nagy örömet
szerezve ezzel elsősorban a magyar híveknek. Katekézisét Árpád-házi Szent Erzsébetnek
szentelte, aki a középkor egyik legcsodálatraméltóbb alakja volt. XVI. Benedek pápa
a kihallgatás során a következő köszöntéssel fordult a magyar hívekhez:
„Isten
hozta a magyar zarándokokat. Első helyen köszöntöm a tarjáni híveket és a csíksomlyói
csoport tagjait. Mai katekézisemben Árpádházi Szent Erzsébetről, a felebaráti szeretet
védőszentjéről elmélkedtem. Az ő közbenjárását és pártfogását kérve szívesen adom
apostoli áldásomat Kedves Mindannyiótokra. Dicsértessék a Jézus Krisztus!”
Árpádházi
Szent Erzsébet 1207-ben született, ennek pontos helyét egyelőre a történészek még
nem határozták meg – kezdte katekézisét a pápa. Édesapja II. András, Magyarország
gazdag és nagy hatalommal bíró királya, édesanyja Merániai Gertrúd volt. A kis Erzsébet
életének első négy évében a magyar királyi udvarban nevelkedett négy testvérével.
Kedvelte a játszás örömét, a zenét és a táncot, sokat imádkozott és már nagyon fiatalon
különleges figyelmet szentelt a szegényeknek, akiket jó szóval és szeretetteljes gesztusokkal
vigasztalt.
Boldog gyermekkora akkor szakadt meg, amikor a messzi Türingiából
lovagok érkeztek a magyar királyi várba, hogy elvigyék új otthonába, Közép-Németország
területére. A korban, vagyis a XIII. században e német tartomány grófja Európa egyik
leggazdagabb és legbefolyásosabb hercege volt, udvara a fényűzés és a kultúra fellegváraként
volt ismert. A pompa mögött azonban komoly feudális érdekek húzódtak meg, amelyekből
kifolyólag I. Hermann türingiai őrgróf nagy örömmel fogadta fia, Lajos és a kis Erzsébet
közötti eljegyzés lehetőségét. Erzsébetet tehát nagy örökségével, kíséretével és személyes
társnőivel Eisenach-ba, Wartburg várába küldték. Fiatal évei során vőlegénye a lovagi
élet fortélyait sajátította el, míg Erzsébet németül, franciául, latinul tanult, továbbá
zenei oktatásban vett részt és hímzést művelt. Annak ellenére, hogy a két fiatal házasságának
politikai okai voltak, mégis őszinte szerelem alakult ki közöttük, amelyet a hit és
az isteni akarat beteljesítésének vágya táplált.
A fiatal Lajos 18 éves korában,
apja halála után vette át a hatalmat Türingiában. Felesége, Erzsébet azonban folyamatos
kritikáknak volt kitéve, ugyanis a hercegi család tagjai szerint viselkedése nem felelt
meg az udvari elvárásoknak. Esküvőjüket sem a megszokott pompával rendezték meg, ugyanis
a költségek egy részét Erzsébet inkább a szegényeknek adományozta. Érzékeny lelkének
mélyén Erzsébet látta a valódi hit és annak gyakorlása közötti különbségeket, nem
viselte el az ellentmondásokat. Egy alkalommal a kápolnában, ima közben levette fejéről
koronáját, a keresztre tette, amit aztán később anyósa számon kért rajta. Erzsébet
így felelt a vádakra: „Hogyan tehetem én, nyomorult teremtés, fejemre a földi hatalom
koronáját, amikor Jézus Krisztus tövissel volt megkoronázva?” Erzsébet igaz példa
lehet mindazok számára, akik vezető szerepet töltenek be – állapította meg a Szentatya.
A hatalom gyakorlását mindig úgy kell felfogni, mint a jóságra és az igazságosságra
irányuló tevékenységet a közjó keresésének érdekében.
Erzsébet fáradhatatlanul
végezte a szeretetcselekedeteket élete során: enni adott az éhezőnek, inni a szomjazónak,
ruhát adott a ruhátlanra. E tevékenysége folyamán történt meg a híres rózsacsoda,
amikor szoknyája kötényében kenyeret vitt a szegényeknek. Férje megállította, hogy
megtudja tőle mit visz benne. Erzsébet azt felelte, hogy rózsát és amikor megmutatta
kötényét, valóban rózsák voltak benne. Ez az esemény sokszor megjelenik az ábrázolásokon
is – magyarázta katekézisében a pápa.
Házassága nagyon boldog volt: Erzsébet
segítette férje emberi értékeit egy magasabb rendű, természetfölötti szintre emelni,
aki cserébe feleségét mindig megvédte a szegényekért folytatott tevékenységében. „Kedvesem,
Krisztus az, akit megfürdettél, akinek ételt adtál és akinek gondját viselted” – mondta
egyszer Lajos Erzsébetnek. Ez valóban csodálatos példa arra, hogy a hit, az Isten
és a felebarát iránti szeretet megerősíti a családi élet kötelékeit és még mélyebbé
varázsolja a házasság egységét – hangsúlyozta a Szentatya.
A fiatal pár lelki
segítséget, támaszt talált a korban elterjedőben lévő ferences szerzeteseknél, akik
közül Erzsébet Rüdiger testvért választotta lelki vezetőjéül. Rüdigertől ismerte meg
Assisi Szent Ferenc megtérésének történetét is, amely még inkább megerősítette Erzsébetben
azt, hogy kövesse a keresztre feszített Krisztust, akit a szegényekben ismert fel.
Később, amikor Erzsébetnek gyermekei születtek, akkor sem hagyott fel a rászorulók
és a ferences testvérek megsegítésével. Támogatta őket a kolostor építésben, amelynek
elöljárója Rüdiger lett. Ettől kezdve Marburgi Konrád vált Erzsébet lelki vezetőjévé.
1227-ben Erzsébet búcsút vett férjétől, Lajostól, aki II. Frigyes német-római
császár oldalán keresztes hadjáratba indult. Még mielőtt hajón elhagyta volna Európát,
meghalt a dél-itáliai Otrantóban 27 éves korában. Erzsébet megtudván a hírt mély magányba
és imába merült azzal vigasztalva magát, hogy majd a Mennyországban viszont láthatja
szerelmét. Lajos halálával Erzsébet sógora vette át az uralkodói hatalmat azzal magyarázva
tettét, hogy Erzsébet képtelen lenne az irányításra. Ezt követően elűzték őt a wartburgi
várból. Erzsébet egyik városból a másikba ment, és ahol szükség volt segítségére ott
dolgozott, ápolta a betegeket, megvarrta ruháikat. Családja egyes tagjai, akik szerették
Erzsébetet és elítélték sógora viselkedését, segítettek neki abban, hogy a család
marburgi kastélyában élhessen megfelelő körülmények között, ahol közel volt lelki
vezetőjéhez, Konrádhoz. 1228 Nagypéntekén Erzsébet néhány ferences barát jelenlétében
lemondott a világi javakról. Ezt követően egy kórház építésébe kezdett, ahová befogadta
a földönfutókat, betegeket és ő maga gondozta őket.
Ez a tette Assisi Szent
Ferencéhez hasonló misztikus tapasztalatot tükröz – magyarázta a Szentatya. Ő is arról
beszélt, hogy a betegeket, leprásokat szolgálva „az ami korábban keserű volt a léleknek,
édessé változott”. Erzsébet rövid életének utolsó éveit kórházában töltötte mindig
alázatosan kúrálva a szegényeket és betegeket. A világban élt megszentelt életet és
társnőivel szürke, hosszú ruhába öltözött. Pontosan ezért vált a ferences harmadrend,
a Ferences Világi Rend védőszentjévé.
1231. november 17-én halt meg „édesen
elszunnyadva az Úrban” – magyarázta XVI. Benedek. Számtalan tanúságtétel érkezett
csodás tetteiről olyannyira, hogy négy évvel halála után IX. Gergely pápa szentté
avatta, ezt követően pedig a marburgi székesegyházat az ő tiszteletére szentelték.
Szent
Erzsébet alakja azt mutatja meg mindannyiunknak, hogy a Krisztussal való barátság,
a hit kialakítja bennünk a helyes igazságérzetet és egyenlővé tesz bennünket; szeretetet
és jóságot szül, amelyből remény születik, bizonyosság arra, hogy Krisztus szeret
bennünket és az Ő szeretete minket vár. Így válunk képessé arra, hogy meglássuk embertársainkban
Krisztust. Árpád-házi Szent Erzsébet Krisztus felfedezésére hív bennünket, arra, hogy
mi is szeressük Őt, arra, hogy higgyünk, amely által rátalálhatunk a szeretetre, a
boldogságra, az igazságosságra. Mindez remény arra, hogy egy nap mi is az örökkévalóság
örömében élhetünk Istennel – fejezte be katekézisét XVI. Benedek pápa.