100 éve rendelte el X. Piusz az antimodernista esküt - P. Szabó Ferenc jegyzete

Száz évvel ezelőtt, 1910. szeptember 1-jén adta ki X. Piusz pápa „Sacrorum antistitum” kezdetű motu proprióját (levelét), amelyben elrendelte a katolikus papok antimodernista esküjét, hogy elfogadják a Tanítóhivatalnak a modernista tévedések elleni tételeit, nevezetesen az 1907-es Lamentabili k. dekrétum és Pascendi k. enciklika kijelentéseit.(Vö. Denzinger-Hünermann, 3537-3550). - Az eskütétel kötelezettségét VI. Pál pápa a zsinat után, 1967-ben szüntette meg.

Idézem a hosszú eskütétel elejét és végét:„Én, N.N. határozottan magamévá teszem és elfogadom összességében és egyenként mindazt, amit az Egyház tévedhetetlen Tanítóhivatala meghatározott, kijelentett és kinyilvánított, elsősorban pedig tanításának azon fejezeteit, amelyek a mostani kor tévedéseivel közvetlenül állnak szembe. (…) Ünnepélyesen ígérem, hogy mindezt hűségesen, épségben és őszintén megtartom, és sértetlenül megőrzöm, soha erről sem tanításban, sem bármiképpen szóban és írásban el nem térek. Ezt fogadom, erre esküszöm, Isten engem úgy segéljen és Isten ezen szent Evangéliuma.”

A XX. század elején Nyugat-Európában kibontakozott modernista válság Franciaországban jelentkezett először, amikor Alfred Loisy francia exegéta pap 1902-ben megjelent Az Evangélium és az Egyház című könyvében válaszolt a berlini liberális protestáns Adolf von Harnack professzor A kereszténység lényege c. művének bizonyos tételeire, racionalista kereszténység-kritikájára. Kezdetben a történeti-kritikai szentírás-magyarázat alkalmazása és a dogmafejlődés kérdései álltak a viták középpontjában. Csakhamar több francia szakember, exegéta és filozófus (J. Wehrlé, L. Labertonniére, Ed. Le Roy, M. Blondel, H. Bemond) bekapcsolódott a vitákba, ugyanígy az angol Tyrell és báró von Hügel, vagy az olasz R. Murri, valamint német és osztrák szakemberek is hozzászóltak a vitákhoz. Magyarországon Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök figyelt fel az új eszmékre cikkeiben és 1907-ben megjelent „Modern katolicizmus” c. kis könyvében. Ez a könyve kevéssel azelőtt jelent meg, hogy X. Piusz pápa Lamentabili k. dekrétumában, majd Pascendi kezdetű enciklikájában egységes egészként mutatta be és ítélte el az ún. „modernizmus” tévedéseit.

Szakemberek megjegyzik, hogy valójában nem volt szó egységes mozgalomról. Emile Poulat, a kérdés egyik legjobb szakembere Történelem, dogma és kritika a modernista válságban című könyve jelzi a vitatott témák kulcsszavait. Az 1960 óta napjainkig közzétett dokumentáció alapján állíthatjuk, hogy a vitákba bekapcsolódó szakemberek egy jó része egyáltalán nem vallott a katolikus hittel ellentétes nézeteket, amelyeket X. Piusz elítélt, hanem szembe akartak nézni a modernség kihívásaival, tisztázni azokat a kérdéseket, amelyek már a XIX. században felmerültek: a hit és az ész kapcsolata a hagyományos hitvédelemben, a teológia és a természettudományok viszonya, a történeti-kritikai módszer alkalmazása a Biblia, nevezetesen a Pentateuchus (Mózes 5 könyve), ezen belül a teremtéstörténet értelmezésben. (E kritika alkalmazását a protestáns teológia már a XIX. században megkezdte.) Továbbá a történetiség kérdése a keresztény tanítás, dogmák fejlődésében, amelyet már a most boldoggá avatandó Newman bíboros a keresztény tanítás fejlődéséről szóló híres művében kifejtett.

Mint említettem, ezeket az eszméket Prohászka Ottokár is figyelte, beépítette a keresztény világnézetbe. Megmutattam a nagy gondolkodó és próféta életművéről írt monográfiámban Prohászka Ottokár élete és műve, SZIT, 2007) hogy a fehérvári püspök nem volt modernista, de a hit vidám merészségével szembenézett a modern kor kihívásaival, az új eszmékkel, és a II. vatikáni zsinatot egy fél századdal prófétai módon sürgette az egyház reformjait, korszerűsödését. Hogy aztán 1911-ben mégis római indexre (a tiltott könyvek jegyzékébe) került akadémiai székfoglalója, és Modern katolicizmus c. kis könyve, valamint egy karácsonyi cikke, az jórészt a Pascendi enciklika és éppen az 1910-es antimodernista eskü elrendelése után kialakult egyházi légkörnek, a gyanúsításoknak, az ún. egyházi vigilancia-bizottság feljelentéseinek köszönhető.

Megemlítem, hogy pl. a jeruzsálemi Biblia Iskola alapítója, a neves domonkos bibliatudós, P. Lagrange bibliakritikájával, vagy a katolikus filozófus, Maurice Blondel apológiájával a gyanúsítottak közé került. Prohászka indexre tételében pedig döntő szerepet játszott a Rómában tanító domonkos professzor, Szabó Szádok, akinek véleménye döntő volt az Indexkongregáció domonkos titkára szemében. (Ismeretes, hogy Prohászka engedelmesen alávetette magát Róma ítéletének.)

X. Piusz intézkedése hosszú időre megbénította a katolikus exegézist és teológiát, erősítette azt az integrizmust, amelynek nyomai még ma is fellelhetők pl. Levebre érsek és a X. Piusz Társaság szakadárjai körében. A két háború között aztán kibontakozott a bibliakutatás, az egyházatyák tanulmányozása és az ún. „új teológia”, amelynek képviselői olyan nagy teológusok voltak, mint a jezsuita Henri de Lubac vagy a domonkos Yves Congar, akiket a XII. Piusz idején ismét feltört integrizmus miatt egy időre félreállítottak, de a zsinat idején Róma rehabilitálta őket (mindkettő idős korában bíboros lett), jelentős szerepet játszottak a zsinati teológia megfogalmazásban.