A francia katolicizmusról – P. Szabó Ferenc SJ cikkismertetése

Az olasz jezsuiták folyóiratában, a La Civiltá Cattolica legutóbbi (augusztusi) számában két cikket is olvashatunk a francia katolicizmusról. Az egyik a 2. világháború utáni francia politikai katolicizmusról szól, a másik – amelyet most ismertetünk - a Krónika rovatban P. Mucci jól dokumentált helyzetjelentése a „katolikus Franciaországról”? A felvilágosodás óta egyre növekvő szekularizálódás és a XX. században – a századelőn oly virágzó katolikus reneszánsz után - elterjedt ateizmus után még beszélhetünk „katolikus Franciaországról?
A Papság éve során gyakran hangoztattuk: az egyház válsága jórészt a papság válsága. A Civiltá Cattolica. cikkírója is jó néhány statisztikai adatot közöl a papi hivatások döbbenetes csökkenéséről: 1948-ban a francia papok száma 42.000-en felül volt. 2007-ben pedig kevesebb, mint 20.000 volt a számuk, és átlagos életkoruk 60 éven felül volt.1996-ban a francia szeminaristák 1.050-en voltak, ma csak 741-en. 2002-ben csak 116 francia fiatal lépett be szemináriumba, 2008-ban 139. 2007-ben 50 francia egyházmegyében nem volt papszentelés, 24-ben csak 1-1 papot szenteltek. A hivatások rohamos csökkenése még Bretagne vidékére is jellemző, amelyet pedig a „papok földjének” neveztek, és hajdan sok-sok papot adott a külföldi misszióknak is. Egész Franciaországban ma már vándorló papok látják el a pap nélküli plébániákat. A régen virágzó kongregációkban, szerzetesrendekben is hiányoznak a hivatások.
Ezek után egyesek felteszik a kérdést: vajon az egyház a végét járja Franciaországban? Értelmiségiek között vannak olyanok, akik ezt gondolják. Kétségtelen, hogy aggasztó a liturgiák, szentmisék és lelkigyakorlatok látogatottságának a csökkenése. Az egyik francia domonkos megfigyelte: Van egyszéles népréteg, amelynek hite egyszerű és gyakran kívül marad a plébániai rendezvényeken, de részt vesz zarándoklatokon, szereti a francia szenteket, betér egy imára a templomokba, de a szentmiséken, nem hallgat homíliát, mert bonyolultnak tartja azokat. Talán az utóbbi évtizedekben a francia egyház feláldozta ezt a népi vallásosságot, amikor „felnőtt kereszténységet” keresett, sürgetett. Ez a megfigyelés érvényes a sok franciaországi bevándorlóra is. Ott vannak aztán a különféle kisközösségek, új mozgalmak. Egyesek szerint ezek válaszolnak az elkeresztényteledésre, de mások kritikusabbak, és azt mondják: e mozgalmak és közösségek szerepe nagyon kicsiny az egyház életében. Figyelemre méltó az egyik Sorbonne-i professzor véleménye a franciaországi egyház válságáról. „Amit a pressziócsoportok mondanak, azt sokszor az Egyház és a keresztény nép szavának mutatnak be. Ezeket a beszédeket, a nyomást gyakorló lobbyzók véleményét aztán orkesztrálja a média, amikor csak az ilyen nyomást gyakorló körök képviselőit szólaltatja meg, akik már a valóságot alakították. Tehát a tényleges valóságot nem tükrözik.”
Ez utóbbi megállapításokat megerősítette XVI. Benedek pápa 2008 szeptemberi franciaországi látogatása. Ez alkalom volt arra, hogy képet kapjunk az élő francia katolikus egyházról, a média által nem manipulált és az értelmiségiek által nem módosított valós helyzetről. Még a nem egyházi, liberális és antiklerikális lapok is kénytelenek voltak megdöbbenéssel regisztrálni a pápa által felkeltett érdeklődést, az őt hallani-látni kívánó tömegek összeözönlését az általa bemutatott szentmisére. Párizs bíboros érseke találóan megjegyezte: „Azoknak, akik azt állították, hogy a francia katolikusok nincsenek közösségben a pápával, elég lehetett látni a tömeget, amely a pápalátogatáskor összesereglett. Mérlegelni kell ezt a tényt. Annyi ember, beleértve fiatal családokat is, egyszerű módon éli hitét a katolikus egyház ölén.” Pedig a pápa „árral szemben” szólt, amikor azokat a bálványokat emlegette, amelyek megalázzák az embereket, fiatalokat: hatalomvágy, pénz, tudás gőgje, drograbság, erőszak, a születendő magzat kioltása, tehát mindaz ellen szólt, ami eltorzítja az emberi személyt. A laicitás hirdetőinek fel kellett figyelnie erre. Persze nem kell illúziókat táplálni P. Mucci, a cikkíró megjegyzi: Franciaországban, mint Olaszországban az értelmiség bizalmatlanul tekint az egyházra. A francia kultúrára most már nem hatnak olyan nagyságok, mint Mauriac, Claudel, Gilson, Maritain, Mounier.
Nicolas Sárközy elnök „pozitív laicitást” hirdet, amely – eltérően a korábbi felfogástól – megőrzi keresztény gyökereit. Erről különbözők a vélemények. Az egyik egyetemi professzor (Jean Baubérot) szerint a „pozitív laicitás”, amely megőrzi Franciaország keresztény gyökereit, a „polgári vallás” amerikai modelljének változata, amellyel Sárközy helyettesíti a köztársasági vallást. Az 1905-es törvény, állam és egyház szétválasztása óta egyre erősödött a szekularizáció, amely minden állampolgár – hívők és nem hívők - törvény előtti egyenlőségét hangsúlyozza, és visszautasítja azt, hogy a közszférában bármilyen vallási kifejezés, megnyilatkozás helyet kapjon: ez a „laicitás francia módra.” Ennek kialakulásában közrejátszott a francia nacionalizmus is. Sárközy most – anélkül, hogy megváltoztatná az 1905-ös törvényt - bizonyos nyitottságot mutat a vallás (keresztény morális) felé a politika szférájában, hangsúlyozva az „emberi morál” függetlenségét a vallástól. Megkérdőjelezi a felvilágosodás ateista racionalizmusát, amely szinte államvallás akart lenni. Majd a jövő megmutatja, hogy ebből előnye lesz-e a katolikus Franciaországnak - fejezi be cikkét P. Mucci olasz jezsuita, a Civiltá Cattolica augusztusi számában.