„Osztatlan szeretet” – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése az évközi 23. vasárnapra
Az évközi huszonharmadik
vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből vett részlet, amelynek az a címe,
hogy „Ima a bölcsességért”. Az ima csúcspontja az a hitvallás, hogy Isten akaratát
csak az ismerheti meg, akinek Isten megadta a bölcsesség lelkét. Nekünk is szükségünk
van a bölcsesség isteni ajándékára, mert érezzük, hogy az evilági bölcsesség nem képes
választ adni legaggasztóbb kérdéseinkre. A második olvasmány a Filemonnak írt megható
levélből vett részlet, amelyben Szent Pál, aki öregnek mondja magát, Onezimuszért,
az elszökött rabszolgáért imádkozik, és arra kéri Filemont, hogy vegye vissza ne csak
úgy, mint szolgát, hanem úgy, mint hittestvért. Nekünk is jobban el kellene mélyítenünk
azt a tudatot, hogy minden keresztény tulajdonképpen hittestvérünk. A vasárnapi
Evangéliumot sokan aligha lesznek képesek örömhírként értelmezni. Jézus gyűlöletről
beszél, keresztről és lemondásról: „Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját,
anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem
lehet a tanítványom”. Hogyan gyűlölheti valaki saját szüleit, amikor tudjuk, hogy
szüleinket Isten adta nekünk. Hogyan gyűlölheti valaki Isten ajándékát? Hogyan gyűlölheti
valaki saját magát, amikor tudjuk, hogy Isten teremtményei vagyunk, akiket szeretetben
alkotott meg. Hogyan gyűlölheti valaki Isten alkotását? Jézus egész biztosan nem
akarta a gyűlöletet, hiszen Ő maga buzdított a megbocsátásra. Az újabb fordítások
a „gyűlölni” igét a „kevésbé szeretni” szavakkal próbálják módosítani, de lényegében
nem sokat változtat a jelentésén. Mit akart tulajdonképpen Jézus mondani? Próbáljuk
megközelíteni a választ indirekt úton. Azt szoktuk mondani, hogy Istent mindenek fölött
kell szeretnünk. Ha a statisztika nyelvén akarjuk kifejezni ezt a nézetet, akkor így
mondhatnánk: ha Isten iránti szeretetünk 90%-os, akkor szüleinket csak 80%-os szeretettel
szerethetjük, hitvestársunkat 70%-os szeretettel, barátainkat 50%-os szeretettel és
így tovább. Érezzük, mekkora képtelenség az ilyen gondolkodásmód, mert a szeretetet
nem lehet felosztani, felmérni, számokban kifejezni. Csak egy szívünk van és egy szeretetünk:
ezzel az egyetlen szívvel és egyetlen szeretettel szeretjük Istent és az embereket. Mi
leginkább úgy fogalmazunk, hogy valakit jobban szeretünk, mint másokat, pl. szüleinket
jobban szeretjük, mint barátainkat, barátainkat jobban szeretjük, mint ismerőseinket,
és így tovább. Így nem lehet szeretni. Ha Jézus jobban szerette volna mennyei Atyját,
mint minket, akkor nem vállalja értünk a kereszthalált. Ha Szent Gellért jobban szerette
volna hazáját, mint a magyarokat, akkor nem jött volna el hozzánk. Ha Boldog Teréz
anya jobban szerette volna saját népét, mint a szegényeket, akkor nem maradt volna
ott Kalkuttában a kisemmizettek között. Jézus mindig örömhírt hirdetett és olyan
igazságokról beszélt, amelyek érintik az ember lényének legmélyebb rétegeit; ezt a
két elemet meg kell találnunk ebben az evangéliumi szakaszban is. Úgy tűnik, hogy
a rejtély megoldásához a kulcsot Jézus feltételes módon történt fogalmazása adja meg:
„ha valaki követni akar”. Tehát nem kényszerről van szó. Jézus elvárja, hogy ha követni
akarjuk Őt, akkor ezt iránta való szeretetből tegyük. Itt tulajdonképpen a hitünk
megindokolásáról van szó, ezért a vasárnapi Evangélium arra szólít fel bennünket,
hogy vizsgáljuk meg szeretetünk minőségét. Sokatmondó az evangéliumi szakasz bevezető,
kezdő mondata: „Nagy tömeg kísérte Jézust. Hozzájuk fordult, és így szólt: Ha valaki
követni akar…” Vegyük fontolóra, miért követték az emberek Jézust? Nem sok emberismeret
kell ahhoz, hogy feltételezzük, hogy nem mindenki Jézus iránti őszinte szeretetből
követte Őt. Valószínűleg voltak köztük olyanok, akik saját maguk részére valamiféle
nyereményt véltek kapni emiatt, tehát szeretetük önző volt, jobban szerették magukat,
mint Jézust. Valószínűleg voltak olyanok is, akik nem a maguk, hanem családjuk részére
reméltek kapni valamit, tehát jobban szerették családjukat, mint Jézust. Jézus minket
is kérdez, miért követjük Őt tulajdonképpen, miért vagyunk keresztények, miért járunk
templomba: iránta való tiszta, önzetlen szeretetből, vagy titokban valami hasznot
remélünk magunknak vagy családunknak abból, hogy keresztények vagyunk? (Bölcs 9,
13-19; Filem 9b-10. 12-17; Lk 14, 25-33)