Jó otthon érezni magunkat Isten asztalánál – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése

Az évközi huszonkettedik vasárnap első olvasmánya Sirák fia könyvéből vett szakasz, amelyben a szent szerző alázatosságra inti olvasóit és ezt azzal indokolja meg, hogy ezáltal kegyelmet találnak Istennél. Az alázatosság tulajdonképpen nem más, mint Istentől való teljes függőségünk elismerése.
A második olvasmányban a Zsidóknak írt levél szerzője lelkes szavakkal buzdítja olvasóit, hogy fontolják meg keresztény hivatásuk méltóságát, amely abból adódik, hogy Jézushoz járultak, akiben megkapták az üdvösséget. Nekünk is gyakran fel kell idéznünk keresztény mivoltunk méltóságát.
Az Evangéliumban Jézus egyik ismert példabeszédét olvassuk, amelyben alázatosságra szólít fel bennünket. Első tekintetre ez az evangéliumi szakasz talán furcsán hangzik. Jézus nem tartott etikai előadásokat, hanem általános vezérelveket jelölt meg hallgatóinak arra vonatkozóan, hogyan kell élni Isten szeretetének fényében. Talán maga az “alázatosság” szó is viszolygást kelt bennünk, még kevésbé tudunk mit kezdeni a „megalázni magunkat” kifejezéssel. Az „alázatosság” szó nem örvend nagy népszerűségnek a modern világban. Gyermekeinket arra neveljük, hogy legyenek büszkék, életrevalók, sikeresek, hogy harcoljanak jogaikért, hogy ne hagyják magukat megalázni és kihasználni másoktól. Mindez mintha nem lenne összeegyeztethető az alázatossággal. Az alázatos embert leginkább úgy képzeljük el, mint kissé esetlent, magába zárkózottat, félénket, meghunyászkodót. Ha így van, akkor nem értettük meg az alázatosság lényegét. Az alázatosság nemcsak, hogy nagy erény, hanem éppenséggel isteni erény, ha maga Jézus tanított erre bennünket és magát állította példaképnek: tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű. Az alázatosság lényege, hogy elismerjük Istentől való abszolút függőségünket. Jézus ezt az igazságot egy példabeszéddel igyekezett megmagyarázni hallgatóinak.
Mielőtt elemeznénk a példabeszédet, figyeljük meg, hogy Jézus vendégségben volt, éspedig egy vezető farizeus házában. Nem csak látogatóba ment hozzá, hanem éppenséggel asztalvendége volt. A példabeszéd tehát valós helyzetet tükröz vissza. El tudjuk képzelni, hogy a farizeus igen büszke lehetett arra, hogy a híres Rabbi elfogadta meghívását, titokban talán abban remélt, hogy ez alkalomadtán előnyt jelenthet majd neki karrierjében, növelni fogja az emberek előtti tekintélyét. Az is valószínű, hogy jól megválogatta, kiket hívott meg, hiszen kellettek tanúk, akik majd igazolják, hogy Jézus tényleg a vendége volt. De ezek az asztaltársak szintén szerettek volna előnyt húzni ebből a nem mindennapi eseményből, hogy Jézus társaságában ehettek, ezért biztosan iparkodtak minél közelebb kerülni hozzá. Sajnos, nem azért, mert hallani akarták Jézust, hanem azért, hogy az emberek lássák őket.
A példabeszéd címe „Az első helyek”, mert arról beszél, hogy egy lakodalom alkalmával a meghívottak tolakodtak, hogy elfoglalhassák az első helyeket, de ez Jézus tanításának csak az első része. A példabeszédnek van egy második része is, amelyben a szereplő a házigazda, aki igen nagy körültekintéssel válogatja meg, hogy kiket hív meg vendégségbe. Valószínűleg csak olyanokat, akik majd értékelik a jó menüt, megcsodálják a szép edényeit, megdicsérik nagyszerű borát, és elámulnak a szolgák ügyességén. Vajon milyen címet adhatnánk a példabeszéd e részének? Talán ezt: „Az önmagát fitogtató házigazda”? Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy a feltámadáskor, vagyis Isten színe előtt, nem sokat ér ez a színjátszás. Ott csak a szív szándékai a mérvadók.
Megközelíthetjük ezt a példabeszédet úgy is, hogy a szereplőket megcseréljük más szereplőkkel. Mi vagyunk a meghívottak és Isten a házigazda a világ bankettjén. Jézustól tudjuk, hogy Isten nem személyválogató, nála mindenkinek neve és méltósága van és nála minden hely az első hely. Isten nem azért hívott meg bennünket az életbe és a hitbe, hogy saját dicsőségét öregbítse, hanem tiszta szeretetből. Mi semmivel sem tudjuk viszonozni jóságát, csak azzal, hogy elfogadjuk szeretetét. Ha ilyen szemszögből olvassuk most újra a példabeszédet, akkor ez az új cím kívánkozik eléje: „Jó otthon érezni magunkat Isten asztalánál”. Az Ő asztalánál mindnyájan vendégek vagyunk, és nincsenek első meg utolsó helyek, hanem csak a meghívottak boldogsága.
(Sir 3, 17-18. 20. 28-29; Zsid 12, 18-19. 22-24a; Lk 14, 1. 7-14)