Caravaggio 2010 - a Civiltà Cattolica jezsuita folyóirat cikkének ismertetése - 4. rész

Búcsú a kultusztárgyaktól
A vallásos témájú műalkotások liturgikus céllal jöttek létre, vagy legalábbis az egyéni jámborságot szolgálták. Ebben az értelemben pusztán „használati tárgyaknak” minősültek, olyan eszközöknek, amelyeket egy határozott cél érdekében alkottak meg. Mivel liturgikus céljuk volt, ezért azt a legnemesebb, legdíszesebb módon kellett elkészíteni, a legértékesebb anyagokkal. Művészi értéküket természetesen figyelembe vették, de az másodlagos helyet kapott.
A liturgikus festményekkel, szobrokkal párhuzamosan jelen voltak a galériáknak készült alkotások is, amelyek nemcsak ékszerek, vagy egzotikus tárgyak lehettek, mint pl. a strucctojásból, kagylóból, kókuszdióból, vagy delfinagyarból készült tárgyak, hanem mitológiai történeteket és profán jeleneteket ábrázoló alkotások is. A kezdeti időkben a vallásos és nem vallásos témájú alkotásokat szigorúan elkülönítve tárolták. Idővel azonban a művészeti érték legalább annyira fontossá vált, mint a vallásos célzat. Egyik korai példa erre Michelangelo „Dávid”-ja, amely először a firenzei dóm számára készült, mint az Ószövetség prófétáinak egyike, és amely az apszis külső részét díszítette volna. Miután elkészült, más ikonográfiai értelmezést kapott. Művészeti értéke vitathatatlan, szépsége és tökéletessége miatt kár lett volna elhelyezni olyan helyen, ahol nem látszik, továbbá Dávid alakjában nem egy ószövetségi próféta, hanem egy győzedelmes harcos látszott. A szobor ezért Firenzében a katonai jellemek szimbólumává vált és emiatt került a Palazzo della Signoria elé.
A művészi tehetség kultusza, mely a XVI. században fejlődött ki, s mely olyan művészek esetében mutatkozott meg, mint Leonardo, Raffaello és Michelangelo, könnyűvé vált egyes műalkotásoknak akkora művészi értéket tulajdonítani, mely a liturgikus célt felülmúlta. Így vált számos vallásos témájú műalkotás gyűjtemények részévé ahelyett, hogy a templomokban, az oltárok fölött kapott volna helyet. Egyfajta átértékelődésnek lehettek tanúi a hozzáértők, ugyanis az elutasított vallásos témájú művek azonnal helyet kaptak egyéb gyűjteményekben. Ezt Caravaggio számos alkotása tanúsítja.
Ebben a vallási nézetekben igen radikális korban szükséges volt kialakítani azokat a feltételeket, melyek a profán művészeti alkotásokat jellemezhették. A művészettörténetben még ma is kevésbé tanulmányozzák az egyházi művészetet és annak értékét abban az esetben, amikor az alkotás egy galériában kap helyet. Tanulmányozásra vár továbbá az is, hogy mik voltak a korabeli műkereskedelem jellemzői, ugyanis már Caravaggio is használt olyan festői fogásokat, melyekkel figyelemfelkeltést kíván elérni annak érdekében, hogy képe könnyebben eladhatóvá váljon.
Az anarchikus művészek legendája

Egy művész alkotásait az élete és művei közötti összehasonlítással lehet a legjobban megérteni. A művészet története tele van meg nem értett zseniális alkotókkal, melyet jól mutatnak egyes életrajzok, vagy pl. a Rembrandt vagy Van Gogh művekről született egyes leírások. Caravaggio életrajza is elegendő okot adott arra, hogy a róla kialakult „lázadó művész legendája” elterjedjen. Giovanni Baglione, aki Caravaggio kortársa és riválisa volt, nem igazán jóindulatú megjegyzéseket tett Caravaggio életéről és műveiről. Ez csak megerősítette azt az elképzelést, miszerint Caravaggio egy szabályok nélküli, kicsapongó életet élő gyilkos lett volna. A bűntett, melyet Michelangelo Merisi Rómában elkövetett, ezt az elképzelést csak erősítette. Valamivel később Nicolas Poussin is kedvezőtlenül nyilatkozott régi festő kollégájáról úgy jellemezve őt, mint a festészet rombolóját, aki úgy mint életében, művészetében is agresszív és romboló magatartást mutatott.
A karakter, a temperamentum és a művész körülményei nagyban meghatározzák alkotásainak tartalmát, formáját és belső értékét, viszont nem elegendőek a teljes körű vélemény kialakításához. Az 1600-as évek művészeti alkotásai tematikájának egyik jellemzője az erőszak volt, mely az érzelmekre kívánt hatni: így pl. Krisztus szenvedésének ábrázolása, vagy a szentek vértanúságának megjelenítése együttérzést kívánt kelteni a nézőben, tehát nem kell azt a festő lelki állapotához vagy érzékenységéhez kötni. Caravaggio ugyanis nem volt sem provokátor, sem lázadó; gondolkodását, viselkedését tekintve egy teljesen normális ember volt, amit jól mutat pl. az a vágya, miszerint máltai lovag szeretett volna lenni és azok a próbálkozásai, melyekkel kegyelmet kívánt kapni a Pápai Államtól a gyilkosság miatt.
A fegyverek használata, a veszekedésre, párbajra, hazárdjátékokra, a brutalitásra való hajlam nem Caravaggio féktelen temperamentumának tulajdonságai, hanem a független arisztokrata férfi ideál jellemzői voltak abban a korban. Ezek az európai nemesek viselkedésszabályzatában kaptak helyet, így ha valaki a fegyverhordozásban jelesnek kívánt mutatkozni, ezeket a tulajdonságokat öltötte magára. Caravaggio is követte ezt a „szabályzatot”, vagyis elsajátította azokat amennyire karaktere engedte és tudatosan használta azokat a társadalmi elismerés és „feljebbkerülés” érdekében. Inkább opportunista mintsem lázadó volt viselkedése. A társadalmi elismerést szívén viselte, mint ahogyan a művészit is.