2010-08-18 18:42:42

Caravaggio 2010 – a Civiltà Cattolica folyóirat cikkének ismertetése - 3. rész


1610-ben, Porto Ercole-ban halt meg a festő Michelangelo Merisi, ismertebb nevén Caravaggio. Halálának 400. évfordulóján számos kiállítást rendeztek, talán a legjelentősebb a római Scuderie del Quirinale tárlata, mely a világ nagy galériáiból hozta az Örök Városba Caravaggio alkotásait. Folytatjuk Peter Conrad Kronenberg jezsuita atya értekezésének ismertetését, amely az olasz jezsuita folyóirat júliusi számában jelent meg.
A nagy megbízások
Francesco Del Monte római bíboros felkérte Caravaggiót egy nagyszabású hivatalos egyházi munkára a Franciák Szent Lajos templomába: a Contarelli kápolna számára egy Szent Mátéról szóló ciklust kellett készítenie. Caravaggiót az evangélista alakjának ábrázolásakor egy angyal inspirálta – az angyal Máté evangelista attribútuma is – amely közelről a Farnesina-palotában található Jupiter és a szerelem istene jelenetére, Raffaello festményére emlékeztet. Ezt a festményt azonban a megbízók visszautasították. A második verzióban a festő elkülönítette a két alakot: az evangélistát az írás pillanatában ábrázolja, aki a magasba tekintve hallgatja a neki diktáló angyalt.
A Máté ciklusban az evangélista egyik oldalán a „Máté meghívása”, míg a másikon „Máté vértanúsága” helyezkedik el. Érdekes a fény, amely megvilágítja a két festményt, ugyanis az a kápolna vonalait követi: a „Máté meghívása” a magasból, jobbról kap némi fényt, míg a „Máté vértanúsága” balról. A két ábrázolás egymásnak ellentéte: a meghívás jelenete egy nyugodt emberekből álló csoportot ábrázol, amint a vámot fizetik, a „képbe” belép Jézus egy jelkép értékű gesztussal. Az ábrázolás realisztikus, némi zavart kelt azzal, hogy nem egyértelmű ki is valójában Jézus meghívottja: az asztal körül ülő öt ember egyike, Máté válaszának gesztusa ugyanis jelezheti saját magát, de a jobbról mellette ülőt is.
Ezzel szemben az evangélista halála igen drámai azáltal, hogy az égi szféra betör a földibe. Csak a földön heverő és a kivégzést váró szent alakja nyugodt, a többi figura szánalmasan sürög-forog körülötte, az oltáron egy gyertya ég. A hóhér megragadja Máté jobb csuklóját, a szent tenyere nyitva, mintha várná a győzelem pálmáját, amelyet egy felhőkön repülő angyal hoz el neki. A kápolna képei színházi hatást keltenek, amelyet a magasból lefelé szálló angyalok alakítanak ki, a korra jellemző színházi technikára emlékeztetve.
A római Santa Maria del Popolo templom Cerasi kápolnájának Caravaggio által festett jelenetei is hasonlóak, viszont a mozdulatlanság hatását keltik, amely által a kor egyik jellegzetességére, az ún. „élő képekre” emlékeztetnek. A „Szent Péter keresztre feszítése” és a „Szent Pál megtérése” teljesen kitöltik a két kép hosszúkás alapterületét. A szereplők száma minimálisra csökken. Péter képén pl. csak a keresztet emelő három hóhér, és az apostol, míg Pálén az egyházüldöző Saul és a lovat tartó szolga látható. A képek megvilágítása hasonló, mint a Franciák Szent Lajos templomában. A festő furfangos megoldása azt sejteti, mintha színházi jelenetet ábrázolna: a képeken látható alakok és tárgyak kilépnek a keretből. Péter ábrázolásán ez a kereszt tövénél, az egyik hóhér jobb vállánál és a másik bal lábánál látható; Pál megtérésénél pedig az apostol jobb kezét és bal lábát, valamint a ló farkát takarja a kép széle.
A három dimenzió illúziójának hatásától elkápráztatott nézőt arra ösztönzi a kép, hogy még közelebb lépve teljességében szemlélje az eseményt és annak résztvevőit. Az ábrázolás és a fény segítségével a művész egy szellemi játékba vonja a nézőt, ugyanakkor az alakok nyers realizmusa arra indítja a szemlélőt, hogy osztozzon a részvét és az együttszenvedés érzelmeiben. Itt Caravaggio hűen követi a trentói zsinaton előírtakat, amely arra buzdítja a művészeket, hogy alkotásaikkal közvetlenül legmélyebb érzelmeikben szólítsák meg a nézőket. A szereplők hétköznapisága felfedi Caravaggio lelki hozzáállását is, amelyet nem a nagy teológiai elméletek, hanem sokkal inkább a milánói Borromeo család két nagy bíborosának népi pedagógiája befolyásolt.
A művész oltárképei közül sok elkerült eredeti helyéről, így pl. a már korábban említett „Szent Máté és az angyal” c. kép, vagy a másik ilyen híres alkotás, a „Szűz Mária halála”, amely ma a párizsi Louvre-ban található. Ez a kép ugyanis „szemérmet” sértő bírálatot kapott úgy, mint a római Galleria Borghese-ben lévő „Palafrenieri Madonna” oltárkép. Sok jel arra mutat, hogy a festő e festmények készítésekor nem törődött a kritikus híresztelésekkel, amelyekről több forrás is szól. Az is célja volt ugyanis, hogy felmérje, meddig ér kora embereinek toleranciája. Ezzel kapcsolatban napvilágra került egy olyan gyűjtemény katalógusa, amelyben egy eltűnt Caravaggio képről így írtak szűkszavúan: „a képen egy idős és egy fiatal ember és alattuk egy galamb látható. Caravaggio szeszélye a Szentháromság megjelenítésére”. A drámaiság nem a megbízókat kívánta megsérteni; a drámaiság kifejezetten szándékos volt, mint ismeretes már jóval korábban Michelangelo „Utolsó ítéletét” is számos kritika sújtotta.
A Michelangelót ért bírálat nem a mű teatralitását célozta, hanem mint Caravaggio esetében, a szemérem hiánya, az ábrázolt személyek illetlen és botrányos megjelenítése váltotta ki. Nem is annyira a képeken ábrázolt erőszakot utasították el, hanem az erő nyers ábrázolása a kor egyik stíluseszköze volt a néző érzéseinek felkeltésére. A Loyolai Szent Ignáctól származó applicatio sensuum ebben az esetben túlzott példára talál. A vértanúk ábrázolása az 1600-as években nagyon kegyetlen jelleget öltött. A szentekről szóló legendák és az Ószövetség történetei elegendő anyaggal szolgáltak modellként a festőknek. (…) Az a tény, hogy a megbízók visszautasították ezeket a képeket, még nem jelenti azt, hogy azok művészileg is értéktelenek voltak. A visszautasított oltárképek végül galériákban és neves műgyűjtőknél kaptak helyet.









All the contents on this site are copyrighted ©.