Caravaggio 2010 – a Civiltà Cattolica folyóirat cikkének ismertetése - 3. rész
1610-ben, Porto Ercole-ban halt meg a festő Michelangelo Merisi, ismertebb nevén Caravaggio.
Halálának 400. évfordulóján számos kiállítást rendeztek, talán a legjelentősebb a
római Scuderie del Quirinale tárlata, mely a világ nagy galériáiból hozta az Örök
Városba Caravaggio alkotásait. Folytatjuk Peter Conrad Kronenberg jezsuita atya értekezésének
ismertetését, amely az olasz jezsuita folyóirat júliusi számában jelent meg. A
nagy megbízások Francesco Del Monte római bíboros felkérte Caravaggiót egy
nagyszabású hivatalos egyházi munkára a Franciák Szent Lajos templomába: a Contarelli
kápolna számára egy Szent Mátéról szóló ciklust kellett készítenie. Caravaggiót az
evangélista alakjának ábrázolásakor egy angyal inspirálta – az angyal Máté evangelista
attribútuma is – amely közelről a Farnesina-palotában található Jupiter és a szerelem
istene jelenetére, Raffaello festményére emlékeztet. Ezt a festményt azonban a megbízók
visszautasították. A második verzióban a festő elkülönítette a két alakot: az evangélistát
az írás pillanatában ábrázolja, aki a magasba tekintve hallgatja a neki diktáló angyalt.
A Máté ciklusban az evangélista egyik oldalán a „Máté meghívása”, míg a másikon
„Máté vértanúsága” helyezkedik el. Érdekes a fény, amely megvilágítja a két festményt,
ugyanis az a kápolna vonalait követi: a „Máté meghívása” a magasból, jobbról kap némi
fényt, míg a „Máté vértanúsága” balról. A két ábrázolás egymásnak ellentéte: a meghívás
jelenete egy nyugodt emberekből álló csoportot ábrázol, amint a vámot fizetik, a „képbe”
belép Jézus egy jelkép értékű gesztussal. Az ábrázolás realisztikus, némi zavart kelt
azzal, hogy nem egyértelmű ki is valójában Jézus meghívottja: az asztal körül ülő
öt ember egyike, Máté válaszának gesztusa ugyanis jelezheti saját magát, de a jobbról
mellette ülőt is. Ezzel szemben az evangélista halála igen drámai azáltal, hogy
az égi szféra betör a földibe. Csak a földön heverő és a kivégzést váró szent alakja
nyugodt, a többi figura szánalmasan sürög-forog körülötte, az oltáron egy gyertya
ég. A hóhér megragadja Máté jobb csuklóját, a szent tenyere nyitva, mintha várná a
győzelem pálmáját, amelyet egy felhőkön repülő angyal hoz el neki. A kápolna képei
színházi hatást keltenek, amelyet a magasból lefelé szálló angyalok alakítanak ki,
a korra jellemző színházi technikára emlékeztetve. A római Santa Maria del Popolo
templom Cerasi kápolnájának Caravaggio által festett jelenetei is hasonlóak, viszont
a mozdulatlanság hatását keltik, amely által a kor egyik jellegzetességére, az ún.
„élő képekre” emlékeztetnek. A „Szent Péter keresztre feszítése” és a „Szent Pál megtérése”
teljesen kitöltik a két kép hosszúkás alapterületét. A szereplők száma minimálisra
csökken. Péter képén pl. csak a keresztet emelő három hóhér, és az apostol, míg Pálén
az egyházüldöző Saul és a lovat tartó szolga látható. A képek megvilágítása hasonló,
mint a Franciák Szent Lajos templomában. A festő furfangos megoldása azt sejteti,
mintha színházi jelenetet ábrázolna: a képeken látható alakok és tárgyak kilépnek
a keretből. Péter ábrázolásán ez a kereszt tövénél, az egyik hóhér jobb vállánál és
a másik bal lábánál látható; Pál megtérésénél pedig az apostol jobb kezét és bal lábát,
valamint a ló farkát takarja a kép széle. A három dimenzió illúziójának hatásától
elkápráztatott nézőt arra ösztönzi a kép, hogy még közelebb lépve teljességében szemlélje
az eseményt és annak résztvevőit. Az ábrázolás és a fény segítségével a művész egy
szellemi játékba vonja a nézőt, ugyanakkor az alakok nyers realizmusa arra indítja
a szemlélőt, hogy osztozzon a részvét és az együttszenvedés érzelmeiben. Itt Caravaggio
hűen követi a trentói zsinaton előírtakat, amely arra buzdítja a művészeket, hogy
alkotásaikkal közvetlenül legmélyebb érzelmeikben szólítsák meg a nézőket. A szereplők
hétköznapisága felfedi Caravaggio lelki hozzáállását is, amelyet nem a nagy teológiai
elméletek, hanem sokkal inkább a milánói Borromeo család két nagy bíborosának népi
pedagógiája befolyásolt. A művész oltárképei közül sok elkerült eredeti helyéről,
így pl. a már korábban említett „Szent Máté és az angyal” c. kép, vagy a másik ilyen
híres alkotás, a „Szűz Mária halála”, amely ma a párizsi Louvre-ban található. Ez
a kép ugyanis „szemérmet” sértő bírálatot kapott úgy, mint a római Galleria Borghese-ben
lévő „Palafrenieri Madonna” oltárkép. Sok jel arra mutat, hogy a festő e festmények
készítésekor nem törődött a kritikus híresztelésekkel, amelyekről több forrás is szól.
Az is célja volt ugyanis, hogy felmérje, meddig ér kora embereinek toleranciája. Ezzel
kapcsolatban napvilágra került egy olyan gyűjtemény katalógusa, amelyben egy eltűnt
Caravaggio képről így írtak szűkszavúan: „a képen egy idős és egy fiatal ember és
alattuk egy galamb látható. Caravaggio szeszélye a Szentháromság megjelenítésére”.
A drámaiság nem a megbízókat kívánta megsérteni; a drámaiság kifejezetten szándékos
volt, mint ismeretes már jóval korábban Michelangelo „Utolsó ítéletét” is számos kritika
sújtotta. A Michelangelót ért bírálat nem a mű teatralitását célozta, hanem mint
Caravaggio esetében, a szemérem hiánya, az ábrázolt személyek illetlen és botrányos
megjelenítése váltotta ki. Nem is annyira a képeken ábrázolt erőszakot utasították
el, hanem az erő nyers ábrázolása a kor egyik stíluseszköze volt a néző érzéseinek
felkeltésére. A Loyolai Szent Ignáctól származó applicatio sensuum ebben az
esetben túlzott példára talál. A vértanúk ábrázolása az 1600-as években nagyon kegyetlen
jelleget öltött. A szentekről szóló legendák és az Ószövetség történetei elegendő
anyaggal szolgáltak modellként a festőknek. (…) Az a tény, hogy a megbízók visszautasították
ezeket a képeket, még nem jelenti azt, hogy azok művészileg is értéktelenek voltak.
A visszautasított oltárképek végül galériákban és neves műgyűjtőknél kaptak helyet.