Elmélkedések az Egyházról - P. Szabó Ferenc sorozatának 10. része: Mi az Egyház küldetése
a mai világban?
Legutóbbi adásunkban arról szóltunk, hogy a zsinat szerint milyen legyen az Egyház,
a katolikusok magatartása az ateizmussal, ateistákkal szemben. Jó, ha megkülönböztetjük
– mint már János pápa ajánlotta – a fejlődő történelmi mozgalmakat a merev ideológiáktól,
de még inkább meg kell különböztetnünk az élő embereket ideológiájuktól, a nem hívőket
vallott ateista rendszerüktől. A jóakaratú és igazságot kereső nem hívőkkel párbeszédet
kezdhetünk, kell is párbeszédet folytatnunk, hogy közösen előmozdítsuk az igazságosabb
és testvéribb világ építését. A zsinati Egyház a világ szekularizálódását az idők
jelének tekinti, de nem az ateizmust. Láttuk: elítéli azokat a társadalmi-politikai
rendszereket, amelyek ateista ideológián alapulnak. A zsinat világosan megkülönbözteti
a szekularizálódást (a latin saeculum világot jelent), tehát az „elvilágiasodást”
és a földi világ értékeinek (tudomány, kultúra, politika) jogos önállóságát. Ezt a
katolikus teológia alapján teszi: hiszen a teremtett világnak (teremtményeknek) megvan
a saját törvénye, amelyet a Teremtő tiszteletben tart. Isten transzcendens, természeten
túlmutató oksága nem helyettesíti a másodlagos, evilágban bennmaradó okokat, hanem
létet adva felfokozza azok saját tevékenységét. Az elvilágiasodással összefüggő ateizmus
pozitív mozzanata, hogy megtisztíthatja az istenhitet a babonás, mágikus elemektől,
a hamis Isten-képektől. De ha a szekularizálódás szekularizmus lesz, vagyis
Istent tagadó teljes evilágiság, akkor ezt el kell vetnünk, hiszen egydimenzióssá
fokozza le az Isten képére teremtett és Istenhez rendelt embert. Az ateizmus ellen
küzdenünk kell, mert az Isten-ellenes humanizmus, ha következetes, embertelen „humanizmus”
lesz (H. de Lubac). A gondolatot átvette XVI. Benedek Caritas in veritate k.
enciklikájában (78. p.): „Az a humanizmus, amely kirekeszti Istent, embertelen humanizmus.”
Ezt világosan mutatják a modern Istent-tagadó totalitarizmusok. Ha ember az embernek
istene (Marx), akkor csakhamar ember embernek farkasa lesz (Hobbes). Vagy ha a modernség
metaforája a nietzschei „Isten meghalt” prófécia, a mai posztmodern kort az ember
halála jellemzi (Claude Lévi-Strauss, Michel Foucault). Karl Rahner évtizedekkel
ezelőtt, figyelve az egyre terjedő vallási közönyt és ateizmust, a jövőt tekintve
„diaszpóra-kereszténységről” beszélt. Az ún. keresztény országokban is egyre fogy
a keresztények száma, vagy a megkereszteltek már csak névleg keresztények. A gyakorló
keresztények már csak kis szigeteket alkotnak a szekularizált világban, ahol a tömeg
úgy él, mintha Isten nem létezne. De az Egyháznak ebben a világban – meg az ún. „harmadik
világ” missziós országaiban is, hirdetnie kell az Evangéliumot, Krisztust, akiben
az emberek megtalálják az üdvösséget. Minden törvényes eszközzel harcolnunk kell az
ateizmus ellen, miközben keressük a párbeszédet is a nem hívőkkel, ki kell igazítanunk
hamis Isten-képünket és hiteles tanúságot kell tennünk Krisztusról. Természetesen
a katolikus egyház keresi a párbeszédet más vallások híveivel, főleg a nem katolikus
keresztény testvérekkel (ökumenizmus). A GS 42. pontja szól az egyház és a politikai
közösség (állam) viszonyáról is. Hangsúlyozza, hogy Krisztus Egyháza természeténél
és küldetésénél fogva nincs hozzákötve semmilyen kultúrához, gazdasági, társadalmi
vagy politikai rendszerhez. A zsinat nagy tisztelettel tekint mindarra, ami igaz,
jó és igazságos a különféle emberi intézményekben. A keresztény hívek ne állítsák
szembe vallási életüket/tevékenységüket a társadalmi-politikai tevékenységgel, igyekezzenek
megvalósítani az isteni törvényt a társadalomban; ismerjék el a jogos pluralizmust,
más hívők más véleményét, keressék az őszinte párbeszédet. (GS 43) De a zsinat
szerint (GS 44) az egyház nemcsak adni akar a világnak, hanem elismeri, hogy sok segítséget
kap a mai világtól: „hálás lélekkel tapasztalja azt a sokféle segítséget, amelyet
akár a maga közösségében, akár egyes gyermekeinek a személyében kap bármilyen rendű
és rangú embertől. Akik előbbre viszik az emberi közösség ügyét a családi, a kulturális,
a közgazdasági, valamint a nemzeti és nemzetközi politikai élet terén, azok Isten
terve szerint nem csekély szolgálatot tesznek az egyházi közösségnek is, amely nem
független a kívülről jövő hatásoktól. Sőt, az egyház megvallja, hogy sok hasznot merített
és meríthet még ellenségeinek és üldözőinek támadásaiból is.” A GS 45. pontja
az említett szemlélet krisztológiai alapjára hivatkozik, visszautalva a LG 1. és 48.
pontjaira. „Az egyház, miközben segít a világnak, és maga is sokat kap tőle, arra
az egyre törekszik, hogy eljöjjön az Isten országa és megvalósuljon az egész emberi
nem üdvössége. Mindaz a jó pedig, amit Isten népe nyújthat földi vándorlása idején
a nagy emberi családnak, abból származik, hogy az Egyház ’az üdvösség egyetemes szakramentuma’,
vagyis feltárja és a jelenben hatékony erővé teszi Isten emberszeretetének misztériumát.
Isten Igéje ugyanis, aki által minden lett, maga is testet öltött, hogy mint tökéletes
Ember, mindenkit üdvözítsen és egybe kapcsolja az egész mindenséget.” (Vö. LG 16,
GS 22) Ez a szemlélet, valamit a GS 39. pontjában olvasható szakasz a feltámadásról
és a végső átalakulásról, az új égről és új földről, emlékeztet a nagy tudós és gondolkodó,
a jezsuita Pierre Teilhard de Chardin kozmikus víziójára, aki több írásában, pl. Az
Isteni Miliő végén a Parúziáról szólva vallja, hogy ujjongó örömmel tölti el „a
mi Földünk újraöntésének esztelen reménye.” A GS I. részének 3. fejezete („Az
emberi tevékenység a világban”) világosan Teilhard befolyásának köszönhető, amint
szakemberek megmutatták. Több felszólaló hivatkozott Teilhard evolucionista és krisztológiai
víziójára, aki viszont Szent Pál leveleit szokta idézni. H. de Lubac jezsuita teológus,
Teilhard rendtársa és barátja, aki a zsinaton jelen volt, amikor a GS tervezetét vitatták,
megmutatta, hogy a természet és természetfeletti viszonyának tisztázásában, valamint
az emberi erőfeszítés megszentelésének kérdésében sokat segített a teilhard-i szemlélet.
Teilhard nyomán Krisztus fényébe állították a világfejlődést, annak humanizálását
az emberi tevékenység révén, amely előkészíti a nagy ostyát az átváltoztatásra: ezt
az átistenítést a feltámadt Krisztus Lelke viszi végbe. Walter Kasper bíboros (egy
1994-es tanulmányában) hangsúlyozta, hogy a II. vatikáni zsinat nem volt egyházcentrikus.
A világ és az egyház megváltozott helyzetére való tekintettel az új evangelizálásban
első prioritásnak az Istenhez való kapcsolatot jelöli meg. „Elsődlegessége ma nem
az egyházra, hanem az Istenre vonatkozó kérdésnek van. A múlt századhoz képest ma
alig találni harcos ateistákat. A helyzet sokkal rosszabb. Isten a legtöbb ember számára
közömbös lett. Úgy élnek, minta Isten nem is létezne, akkor is, ha különös módon kapaszkodnak
létébe. A mi funkcionális-technicizált korunkban sokan semmilyen megértést sem tanúsítanak
a misztérium (titok) dimenziója iránt. Számukra csak a megállapítható és megvalósítható
dolgok számítanak. Így ma a hit kezdeteire és alapjaira vagyunk utalva; a hit abc-jét
újra meg kell tanulnunk; az élet- és tapasztalatszerű utakat kell feltárnunk Istenhez.” A
kereszténység, a katolikus egyház elkötelezi magát ma is a világ jövője építésében:
az Isten- és a felebaráti szeretet egységéről szóló evangéliumi üzenet tanításával
és tanúsításával megvilágítja a jövő útját, reménykedve készíti elő az abszolút jövőt,
az Istennel való szeretetközösséget. A hívők kötelessége, hogy tanúságtételükkel számot
adjanak az őket éltető reménységről (vö. 1Pét 3, 15-17). Ma már nem beszélhetünk tömeges
megtérésekről. A Szaharában élt Boldog Charles de Foucauld példájára a diaszpórában
élő kereszténynek egymagában is az egész kereszténységet kell képviselnie hiteles
evangéliumi életével. VI. Pál szavaival: „Ha az emberi tevékenység, a munka, az
önmegtagadás, a haladás lendítője a reménység, azt mondhatjuk, hogy az Egyház mindazoknak,
aki belé vetik bizalmukat, a legkiválóbb lendítő erőt ajánlja fel”: – az abszolút
Jövő reményét.